Nicolae Steinhardt


A lelki jóságról

Hiába lenne meg mindenünk: intelligencia, kultúra, szellemi rátermettség, magas kultúra, doktori fokozatok, tudományos fokozatok (mint a tanárnak Eugen Ionescu A lecke című színművében), ha rosszak, kegyetlenek, bunkók és közönségesek, ostobák és hülyék vagyunk, egy hajítófát nem érünk, búcsút inthetünk az intelligenciának is, a műveltségnek is, a tudományos fokozatoknak, és minden nemzetközi konferenciának, amelyen részt veszünk, és minden tanulmányi ösztöndíjnak, melyet szigorú versenyvizsgákon elnyerünk. Semmi nem képes helyettesíteni és pótolni egy csipetnyi lelki jóságot, egy kis jóindulatot, türelmet, megértést. Egy kevéske állhatatos jóillemet. A lelki jóság nem egy fejlett és kifinomult erény, hanem az emberi lény alaptulajdonsága, egyszersmind a kultúra jellemzője. A jóság egy másik neve az ember arisztotelészi meghatározásának: az ember társadalmi lény. Jóság nélkül nem tudunk együtt élni, csupán a borzalom légkörében tengődünk, mintegy igazolva Sartre keserű kijelentését: a többiek a pokol! A jóság kifejezésre juttat egyfajta elemi önzetlenséget, amely a közösségi élet sarkigazsága. Bergyajev azt mondta: a magam kenyere anyagi (értsd önző, közönséges) probléma, az embertársam kenyere azonban – folytatta Bergyajev – számomra spirituális kötelesség. Nyilvánvaló ebből, hogy semmi nem képes teljes mértékben helyettesíteni a jóságot. Tudjuk, ha a világ minden nyelvét és nyelvjárását beszélnénk, és képesek lennénk a tizedes osztályozás szerint csoportosítani a világ összes nyelvén nyomtatott összes könyvet, Gutenbergtől napjainkig, és ha könyv- és műveltségmágnások lennénk, és valamennyi tudomány és szakterület valamennyi szakkifejezésének alkalmazását ismernénk, mégsem nevezhetjük magunkat tanult embernek, ha haragvók, faragatlanok és gonoszlelkűek vagyunk. Tetszik vagy sem, a kultúra nem csupán ismeretek halmozása, hanem a jellem csiszoltsága, és az a képesség, hogy a jóságot ne tekintsük egyszerűen egy elavult és érzelgős erénynek. Ne kövessük el azt a sajnálatos hibát, hogy íróknak véljünk holmi firkászokat és művelt embereknek szimpla információ-memorizálókat.


Egy haiku: A kivirágzott ág

(Részlet egy beszélgetésből)


Mai beszélgetésünket, mely mintha rövidebbre sikeredett volna az előző napok beszélgetéseinél, nem hiszem, hogy találóbban lezárhatnánk, mint egy prózában írt haikuval. Nem az én szerzeményem. Ha pedig ismeri, bocsássa meg nekem, hogy elismétlem. Szívtépően szép és páratlanul egyszerű.

Egy japán filozófus egyszer egy erdőben sétált. És, ahogy egy filozófushoz illik, elmélkedett. Amint így megy és elmélkedik, magára vonja a figyelmét egy minden ékességet nélkülöző faág. Megáll előtte és azt mondja: beszélj nekem Istenről! A faág erre azonmód kivirágzik.


Ford.: DCs

2 megjegyzés:

valaki írta...

A lecke: más fordításokban: Különóra! de azt hiszem, okés így, akárcsak a Ionescu, ha az írás keletkezésének körülményeit és időpontját tekintjük... ez a két szöveg beszél hozzám, úgy érzem!

1lapozgató írta...

A kötetben, amelyből e két szöveg származik, számos lefordításra érdemes rész található! Azt hiszem, mások is szívesen olvasnának Steinhardtnak ebből a könyvéből...