Szív Hanna Sára

AMIKOR ELŐSZÖR VOLTAM férfival, emlékszem, a hátamon feküdtem és a plafont bámultam, miközben ő ütemesen mozgott rajtam. Nem volt sem szép, sem kimondottan megnyerő. Az, hogy mégis ott kötöttünk ki, a ronda koszosfehér mennyezet alatt (amelyről már néhány foltban hiányzott a vakolat is), a furcsa szagú ágyneműn fekve, az valószínűleg az akkoriban rám tört, majd rajtam eluralkodott apátiával magyarázható (és nem a sztoikus etika értelmében).

 

Azokban az időkben jöttem rá (már), hogy nem vagyok szép, ellenben egészen csúnya. Viszont még jó ideig nem jöttem rá arra, hogy egyébként mennyire kurvára mindegy is ez, legalábbis sok minden szempontjából. Így amikor szokás szerint magamat csak kísérőnek tartva, egy akkori barátnőmnek nevezett lány társaságában (aki valamiféle párzási időszakot élhetett át, ami lehet, hogy azóta is tart), már félig magamra maradva a kiskocsma mosdója felé menet valaki megfogta a seggem, majd valamivel később egy sörmeghívás után kedvesen közölte, hogy egyébként nem lakik messze, sőt, közel, végül vele mentem. Ő elég részeg volt, nekem éppen csak érződött az elfogyasztott alkohol. De mire ott feküdtem, a furcsa szag, ami az ágyneműből áradt (és amelyet később sokáig éreztem még az állandó mosakodás ellenére is, kényszerköntösként ölelt körbe, és kísért mindenhová), teljesen magamhoz térített, így szinte teljesen tiszta fejjel bámultam a plafont, miközben azon gondolkodtam, hogy hol is tartok valójában, úgy általában. (Azt hiszem, nem jutottam semmi érdemlegesre ebben a kérdésben akkor és ott, de emlékeim szerint később sem.)

Nem tudom, hány percig tartott, de hosszúnak tűnt, szuszogott és lihegett a fülembe, néha felnyögött. Nem éreztem fájdalmat, semmi mást sem, csak a combom kezdett viszketni egy idő után – de türelmesen vártam a megvakarásával, bár a vége felé már kezdett kimondottan idegesíteni. 

Amikor végzett (végeztünk?), kiment a fürdőbe arcot mosni (vagy ki tudja, mit csinálni, de ez sem érdekelt különösebben), én magamra kaptam az egyszínű kis ruhámat (talán sötétkék), ami az ágy mellett hevert. El akartam szívni egy cigit, de úgy éreztem, előbb ki kell mennem ebből a lakásból, ki innen, ahol furcsa szagú az ágynemű, és ronda a plafon (illetve az utóbbit akkorra már kimondottan ocsmánynak találtam). Elindultam kifelé, a szoba ajtajában találkoztunk össze. El is mész, kérdezte, én meg mondtam, hogy igen.

Nem volt még mindig magánál teljesen, izzadt volt, és hunyorgott. Még egyszer megnéztem szemtől szembe, nem volt csúnya talán, arra emlékszem, hogy nekem nem tetszett, se az arca, se a teste. Kikerültem, és kimentem a lakásból, keresztül a konyhán, ami egyben az előszoba is volt, becsuktam magam után az ajtót (talán inkább csaptam), és magam sem vettem észre, hogy a lépcsőházban már meggyorsítottam lépteimet, csak amikor az utcán álltam nagyokat lélegezve, vettem észre, hogy szinte rohanva tettem meg a négy emeletet lefelé, és enyhén remegek. Arrébb mentem a kaputól, és leültem a járdaszélre, élveztem a hűvös éjszakai levegő érintését, próbáltam nem magamat szagolni és nem gondolkodni, semmin, mocskosnak és büdösnek éreztem magam. Ültem ott egy, kettő, öt, tíz, vagy sokkal több percet is, szívtam a cigiket, amíg egy kutya oda nem jött megszaglászni a lábaim közét, amivel sikerült kirántania az éber álomtalan álomból, amibe a szemközti ház falán lévő firkákat bámulva merültem. Felálltam, és hosszú léptekkel a körút felé vettem az irányt. Homályos volt minden, furcsa, rideg és üres. Köhögtem, és be akartam ülni egy kád vízbe, otthon.

Amikor kiértem a körútra, mintegy feloldozásként, amire mind olyan régóta várunk, sárga kígyóként elsiklott előttem az első hajnali villamos.

**

Évekkel később láttam még egyszer a férfit. Lehet, hogy nem is ő volt, de én azt hiszem, igen. Persze ő nem ismert meg, furcsa az is, hogy én egyáltalán őt, vagy legalábbis úgy véltem. Eszembe jutott a rettentő szag (ami még az eset után sokáig kísértett) és a plafon is, ahogy néztem őt. Figyeltem, ahogy elindul a zebrán, amikor zöldre vált a lámpa, és a szagra emlékeztem, de már nem tudtam felidézni. Néztem, ahogy befordul a sarkon és eltűnik.

Azt hiszem, akkoriban már boldog voltam.

A. A BUSZMEGÁLLÓBAN állt. Elmerengve állt és várt, valamit. Talán az éjszakai buszt, talán valami egészen mást, jelet, sugallatot, csodát, ő maga sem tudta. Csendben fütyörészett, valami réges-régi dallamot, ami távoli mélységekből ért el az ajkaihoz, majd bújt elő közülük szétszóródni a város csendjébe, amely békésen és (ha valaki erősen figyelt, ezt csak az vehette észre) egy csöppet baljóslatúan ölelte körbe őt, és lepte be az üres utcákat, mint a februári hótakaró szokta.
 

A. nem figyelt erősen a csöndre, a saját száján kiszűrődő dallamot sem bizonyos, hogy hallotta, gondolatai valahol nagyon távol jártak, cikáztak nyugatról keletre, keletről nyugatra. Felhőkarcolókat képzelt, égigérő tornyokat, magát látta, amint eléri az eget, megérint egy csillagot (úgy képzelte, nem éget, hanem hűvös, üveges tapintású, de nem fagyos, semmiképpen nem hasonlít a jéghez. Valami lüktetést érezne bennük, úgy képzelte, szinte érezte tenyerén a bizsergést, amikor képzelt önmaga ráfektette a kezét a fakó csillagra). A következő pillanatban már hegyeket látott, hósipkákat rajtuk, előttük végtelenbe tartó, széltől borzolt laposan elterülő puszták – sárga fű, legelő bölények, sivatag, indiánok, énekszó, gabonaföldek parasztokkal, szigetek... –, elméje sebesen szárnyalt végig emlékszerű álomképein. 

Feltámadt a szél, sárga és barna színárnyalatokban játszó leveleket sodorva végig a kihalt utcán, melyen A. már maga sem tudta, mióta állt, a buszmegállóban. 

 A tengerre gondolt, az óceánra, a végtelenség fájdalmas és felfoghatatlan gyönyörére, a feneketlen mélység sötétjére, a süllyedésre, a véget nem érő lassú zuhanásra, és egy röpke gondolat erejéig a halál is eszébe jutott. 

A busz jött és elment, üres volt, talán ha egy ember aludt rajta hátul. A. csak merengett, talán nem is vette észre az előtte kinyíló, majd becsukódó ajtókat. Közeledett a hajnal, de a nap első sugarai még távol jártak.

Azon az éjjelen beköszöntött az Ősz.

Kép: Lantos Júlia

  

Horváth Előd Benjámin

Felszállnak a fecskék

„Hercegeim, fivérem, Margó, Orsi, Benji,

s a többiek, kik belőlem valamit sejtetek,

van-e jó mozdulat, mely szerte nem pereg:

hogy kell elengedni?”
                                   Visky Zsolt

Tudod a küzdelem, barátom,

az a hosszú, monoton-monokróm ütem,

hogy egyszer elmondd, magad mögött hagytad,

bár hogy elvitted volna a világot, el,

a hátadon mint egy Kristóf a kölyköt,

át a vízen, azon a mély, mély, sötét vízen,

az alján, érzed, állkapocsra lépsz,

remegve suttogod, még mindenki itt van velem,

még ő is felajánlja néha vigasztaló szégyenem,

még ugyanaz a szoba, ugyanaz a kánikula,

ugyanazok a halottak, mă doare n pulă*,

ugyanaz aki vagyok vagy voltam de ki de ki...

adnod kell egy pofot neki.

Hónapok telnek így el,
nyáron hat évet ittál,
ahogy mondta egyszer Vonyi
(most már őt is meg kéne látogatni,
mert soha nem hagy el egy igazi homie),

bár az élet a gyomrodban stagnál,

lassan jutnak eszedbe a dolgok,
a kazetta a fejedben, ami mondja,
visszavonhatatlanul csak mondja, mondja,

kávé, benji. Csend legyen. Szétszórt dohány.
Fénytörés nőkön, mértani testeken.
Az üveg mögött az esőd ahogy csorog le,
mert most esőd van, ezzel kell valamit csinálj,
és lehet, hogy most elrontod újra és újra és újra,
de aztán eljön egy másik eső ideje,
amikor állsz egy kapualjban betépve,
ősz lesz, pesti hideg este, rajtad bársonykabát, kalap,
nem ide kellett jönnöd, de kicsit maradsz,
Király utcai megálló, mindegy, négy vagy hat,
tered pontosan felismered. Első perc, itt boldog vagy.

Felhőből viharba, aztán vissza, csendes felhővé.
Hagyd el azt a testet, ami nem a tied, hanem az övé.
Hagyd el azt a kelenföldi első tusolást,
amikor megállt az idő. Szőjenek csak az istenek áldást köré.
(Valóban, kedvesem, tisztábbak már nem is lehetnénk.)
Hagyd el azt az álmot amit magad előtt láttál és belőle függőséget csináltál,
te lélekvandál. Ahogy ragaszkodtál. Csináld végig ezt az új szökést.
Gondolj őszre. Felpattogzott festék, fölborult szék a kertben,
fölöttük árnyék, felszállnak a fecskék Kolozsváron, Budapesten.
Gondolj arra, hogy ülsz a járdán, bor, gitár, cigány dalok.
Hogy utad keresztezik oroszlánok, puha seggen

feszülő bugyik, na igen, meg életvidám oroszok
(akik dobálják a falba a kést bizonyos puha seggekért),
pálinka vagy unikum, temető, delírium
de tequilával vagy mindig otthon,
végtelenig játszott játékok, söröd, félmosolyod.
Amikor bevallják új lányok éjszakájuk.
Kigyúlnak némafilmes ablakok, kinyílnak majd, ahogy dobog.

Nincs rá szó, de nagyon. Nincs rá szó, de még itt vagy,
bíznod kell tárgyaidban, bármi, amit használhatsz,
minden átváltozásodat szolgálja, ahogy Ákos mondta,
amikor belenyomtad a cigit a tetkódba reggel korán,
egy eki, rengeteg pia, és egy telefonos kiakadás után,
mert minden ilyen reggel felvértez,
akkor is, ha nincsen igazad, te idióta sebzett vad,
akkor is, ha nincsen semmid és ismételten veszítesz,
ne feledd, minden kudarcod: gyakorlat,
nem kell megszámolni, hányadik próba,
még sok van hátra, nyugodj meg, ha megbasznak, legalább élvezd.
Ezen a nyáron majdnem átmentél skizofrénba,
de meguntad, nem akarod, hogy bárki tudja,
hányszor jártál fel-alá a leghátsó szobában,
leszúrtad egyenként magadban minden holmiját,
így mondtad tovább, minden reggel kell még egyet lépned,

holott egyre nehezebbek a hasadban a kövek
a kút alján, ahova ledobtak ezek,
kegyetlen vén ribanc és az unokája
meg az a faszfej-selyemfiú-buzi-vadász,

éjjelente a holdnak rinyálsz.
Odafönt kényelmesen üldögélnek
és lenéznek rád a macskák.

 

Szóval ez ilyen. Nevetsz, hogy meghülyülhettél volna,
és madarak röpülnek föl nevetéseden. Lényeg a figyelem.
Legyen hálás a szem, és legyen ősz, menj le a boltba,
ne aggódj, ha mindenki folyton előz,
nyugtasson könyv. Nyugtasson pia, barátok, konyha.
Rutinból csináld. El fog jönni egy reggel
hogy orrod felfigyel valami szagra.
S aki nem jön el, az bekaphatja. Aki jön, az hozzon piát,
hozzon egy utcát, egy lányt, az egész tengert. Utána menjen el.
Vagy maradjon. Kezdd el nyugtatni te is őket.
Szomorú férfi, itt már nem állhatsz meg,
szorítsd össze a fogad, ha bárki kérdi,
aztán mondjad, most egy pillanatra úgy tűnik, barátom,
hogy bár egy kurva kacsintott csak rám a sarkon,
mintha mégis alakulna ez a massza,
ami a történéseket kavarja, összefogja,
mintha mégis mindezekből lehetne
egy sor ént, egy férfit összehozni,
aki sárkányával verekszik minden este
és ez így megy hajnalig; egy csaló, egy Hermész,
a játék örömének pofátlan hírnöke,
az istenek kegyetlen humora,
egy nyolcvanas, egy maradék,
aki már megunta az estét,
de mintha halványan kivilágosodna
és hirtelen ismerős a szoba, a tárgyak,
a haverok arca. A fiúkat áldja meg
életük pinája, az első, a második, a harmadik,
a lányokat áldja meg életük fasza,
az első, a második, ami következik,
mintha mégis mehetnék valahova.
Jólessz, ahogy mondta egyszer egy nő,
egy nagyon régi őszelőn. Azóta nem mentél haza.
benji, ez is milyen nap, hónap, évtized volt,
benji, ez volt a pánk, a szex, a vers, a vonatok, a pia,
ez volt a barátság, a halál, a szerelem, az őrület, a lúzerség kora,
hogy megtalálod, elveszíted s akkor tűnik fel a láthatáron újra,
a másnapos reggelek, ahol egyedül kávézol, hogy visszagondold,
a rude boyok ideje és mindez hol fér a szemedbe mind bele?
Mert ezt is magad mögött hagytad és még bármi jöhet,
és visszakacsintok neki, hogy oké, jólessz.
Amíg láb alól eltesz a fekete köpenyes,
elszívom csontig a történetet. Neki vagy akárkinek.

(Mintha az értelem hirtelen kigyúlna
egy távoli világítótoronyban újra...
vagy csak az amfetamin küldi itt a jeleket.)

Talán, herceg, nem éri meg,
de csak keresek egy helyet, amit elhagyok,
hogy aztán keressek egy újat,
úgy kéne, hogy legyünk nyugodtak,
miközben eljön és kivirágzik a hideg.
Nem számít az se, tesó, ha neved senki nem jegyzi meg,
ha nem éred utol se Horatiust, se Jákobot,
azt a küzdelmet tükörképeddel hajnalig,
minden estétől hajnalig,
hogy megáldjon valakit,
hogy kitörhessen megint,
a férfi onnantól férfi,
hogy legyőzi a szomorúságot,
az elsőt, a másodikat, a harmadikat,
ettől lesz szép és sötét és vad,
miközben ember farkassá, farkas emberré átváltozik,
így telnek el hónapok, ez is ennyi,
vigyorog itt az első őszén,
kávégép és pár szál cigi,
ideje van, kezdődhet valami,
most, hogy minden reménytelen
és az egész meg se történt,
csak az alaprajzhoz volt a minta,
de herceg, én esküszöm, egy pillanatra néha mintha
sejteném, hogy mégis az egészet élvezem.

Félelmetes, könnyű szédület. Esti test és reggeli kávé.
Ha a halál árnyékának völgyében jársz,
húzz le egy kortyot és énekelj jó hangosan.
Cigit kér egy női kéz, egy terasz, állomás.
Azzal legyél boldog, aki éppen veled van.
Hogy is csináltam volna másképp?
Ugyan, herceg. Ez így remek.
Még egy sört kérek.
Mert nem volt más, szívem, csak egy régebbi, hosszú játék,
amit még be sem fejeztem. És előre láttam mindent.

Kép: Vitus Ákos

---

*           „fáj a faszom” - ro-magyar szleng, annyit jelent, hogy „leszarom”.

Magyari Andrea

Sport

Fölösleges így futni, úgysem fogom megint elérni, és még annyi erőm is alig marad majd, hogy visszainduljak.

A busz éppen akkor fordult ki a kanyarból, amikor kiléptem a kapun, ilyenkor már túl messze van az a kétszáz méter, de azért rohanok, legalább ne mondhassa senki, hogy nem próbálkoztam. Kiszakad a tüdőm, és egész éjjel nem aludtam.

Mire a megállóba érek, nem látok semmit, egyáltalán semmit, mondjuk, amúgy is sötét van még, március eleje, öt óra ötven. Ötötvenes busz, mert hétkor nulladik tesióra van. Tornaóra. Valahogy felbotorkálok a buszra, Gitta meg a többiek szóltak a sofőrnek, hogy várjon meg. Leroskadok Gitta mellé az ülésre, jól vagy, jól vagy, kérdezgeti Gitta, hányingerem van, lehajtom a fejem, mindjárt elájulok a benzinszagtól, aztán lassan oszlik a fekete köd, először mindig sárga lesz belőle, most már el tudom olvasni a filccel írt feliratot a mustárszínű műbőrülés hátulján, arra látok éppen, edda blues, alatta meg egy elfuserált halálfej. Mire fel bírom emelni a fejem, már megtettük vagy a fele utat. Világosodik, foltokban áll a mocskos hó az út szélén, Gitta aggódva kérdezgeti, hogy megint nem aludtam, ugye.

Egy fél éve tart ez a történet, hogy nem tudok aludni, lefekszem, és nem alszom egész éjjel, anyám szerint alszom, csak nem emlékszem, de én tudom, hogy nem alszom, egész éjjel fenn vagyok és arra gondolok, mindjárt negyed hat lesz, és fel kell kelni. És hogy kezdődik a nap, és főleg kedden gondolok rá, hogy nulladik tesióra lesz, nem fogom kibírni. Én ezt nem fogom kibírni, mondom Gittának, alvás nélkül nem lehet futni. Még csak kedd van, anyám általában belemegy, hogy pénteken már ne menjek iskolába, addigra fel sem bírok kelni egyébként, annyira fáradt vagyok a négy napos álmatlanságtól, kapok orvosi igazolást úgyis Margit nénitől, de ma még csak kedd van. Végül is azt nem lehet, hogy ne járjak iskolába, iskolába muszáj járni. És feküdjek le korábban. Ha korábban fekszem, akkor legfeljebb nyolc órát virrasztok, és nem hetet, teljesen mindegy. Vagyis nem, mert minél tovább virrasztok, annál elviselhetetlenebb, a virrasztás rendkívül fárasztó, és az ötödik-hatodik óra táján jönnek a víziók, amikor ébren vagyok, tudom, hogy ébren vagyok, és mégis mintha nem én lennék én, egyszer például úgy éreztem, hogy én egy Rimbaud-kötet vagyok, egy kötet, érted? magyaráztam Gittának, még csak nem is Rimbaud. Nem egy ember, hanem a könyve. Biztos, mert pont most tanultátok ti is irodalomból, próbált vigasztalni Gitta, hát persze, de azért mégis, gondolj bele, ez nem normális így, be fogok dilizni előbb-utóbb, én tudom. Mindig mondom, de nem hiszi el senki. És olvastam, hogy bizonyos óra nemalvás után az agy elesdét választ ki, úgyhogy én már hivatalosan is drogosnak számítok, mondtam tovább Gittának, szerintem ha elmennék vérvételre, vagy bevizsgálnák az agyamat, vagy ilyesmi, egyből beutalnának valami elvonóra.

Mire megérkezünk a városba, már világosodik, alig múlt fél hét, ilyenkor nincs forgalom, gyorsan beért a busz. Megyünk végig Gittával a kihalt sétálóutcán, nem szólunk semmit. Hány órátok van, kérdezem a kapuban, hat, mondja Gitta, akkor nem vársz meg, ugye? Nekem állandóan nyolc órám van, mert speces vagyok. A speceseknek heti tíz nyelvórájuk van, és egy hónap múlva meglesz a nyelvvizsgájuk. Már aki élni fog még akkor.

A tornaruhám hideg, és undorító szaga van. Ráadásul megint híztam. Miért hízok, amikor nem is eszem. Kövér vagyok, és karikás a szemem, nincs kedvem behúzni a hasamat, nem is bírom. Gabi ül a tornapadon, úristen, milyen dagadt vagyok, motyogja. Mi a kurva életnek csináljuk mi ezt, fakadok ki, lassan már csak káromkodok, ha egyáltalán meg bírok szólalni. Miért nem lehet nadrágban tornázni legalább, még az se tornázhat nadrágban, akinek éppen megjött. De ha mégis kikönyörögjük, annál rosszabb, mert a fiúk néznek minket a fenti ablakból, és pontosan tudják, miért van nadrág, akin van. Gabi olyan arcot vág, mint aki a saját akasztására megy. Neki még rosszabb, mint nekem, mert ma szertornázni fogunk. Én jártam szertornázni általánosban, tudok szekrényt ugrani, meg a talajgyakorlatot is megcsinálom úgy-ahogy, és nem zuhanok le a gerendáról, még a bukfencnél sem. Rá szoktak kényszeríteni, hogy menjek tornaversenyre, mert a többiek még ennyire sem tudják. Gabi viszont egyszer átesett a szekrényen, és magára rántotta az egészet, azóta halálfélelme van, a gerendára meg fel se mer állni, nemhogy bukfenc. Nekem a futástól van halálfélelmem, futás minden óra előtt van, és márciustól kint, két kör az iskola körül. Nekem a futás maga a halál, elfogy a levegőm, elfogy a maradék energiám, amit egész napra próbálok tartogatni, hogy iskolába tudjak járni, hogy ne aludjak el az órán, én soha nem tudom, miről van szó az órán, mert csak arra bírok koncentrálni, hogy ne aludjak el, és hogy délután hazaérjek, mielőtt elájulnék, és akkor az a darabka erő, amivel gazdálkodni próbálok, az mind rámegy a futásra, látom, ahogy fogy, fogy, mint egy kis kockányi szappan, odalesz a két körben, a nyúlós szmogban, a tornaruhában.

Csak a melegítőfelsőt lehet magunkon hagyni, de ha bemegyünk a terembe, azt is le kell majd venni. Felsorakozunk az udvaron, Elvira néni üvölt, hogy lassúak vagyunk. Sokan utálják Elvira nénit, nekem tulajdonképpen nincs bajom vele, pedig most velem is üvölt, hogy húzzam be a hasam, és mi a fene bajom van már megint. Fáradt vagyok, mondom, nem tudtam aludni. Elvira néni szerint jobb, ha nem tanulok tovább, mert úgyse fogom bírni, ha már most ki vagyok borulva, és hogy nézek ki, nagy a hasam, mint aki már szült vagy két gyereket, hasizmotok meg nincs, hogy fogtok gyereket szülni, tér át többes számra. Gabi is gyűlöli Elvira nénit, én igazából nem, az az érzésem, hogy nem ő tehet az egészről. Hát ki, kérdezi Gabi ilyenkor, de erre nem tudok válaszolni, valahogy ilyen az egész rendszer. Ez az egész káosz. A többiek se jobbak attól, hogy nem ordítanak, vonom meg a vállam, én nem őket utálom, én a mocskos havat utálom, ezt a ködöt, az iskolát, az iskolát, érted? És úgy érzem, nem ők az iskola, a káosz, az az egész valami más.

Elvira néni leveteti Tóth Edittel a nadrágját, Edit két hete nadrágban tornázik, ilyen hosszan senki nem menstruál, fiam, vagy ha igen, menjen orvoshoz, Edit szipog, lehúzza a nadrágot, ő a legkövérebb, azért akarja hordani. Jönnek a fiúk, ilyenkor egyszerre van tornaóra, ők sem mernek ránk nézni, mert annyira hülyén néznek ki a kopott gatyáikban. Azt hiszem, nekik még rosszabb lehet, nem szeretnék fiú lenni. Teslár Csaba, a tornatanár egyfolytában ordít velük, mit töketlenkedtek, ezt mondja folyton, meg hogy bénagézák. Halljuk a függöny másik oldaláról.

Indulunk ki a kapun, Elvira néni megáll a kapun kívül, stopperrel a kezében, aki túl későn ér vissza, azzal ordít. Elindulunk Gabival, nagyon lassan, ez nem tempó, üvölt Elvira néni, gyerünk, mert hármat futtatok veletek. Kicsit gyorsítok, érzem, hogy jön a pánik, fogy a levegőm, határozottan érzem, ahogy megy ki belőlem az erő, a tartalékolt erő, szépen elég lett volna egész napra, még hét óra, benne egy kémia témazáró a harmadikon. Végre befordulunk a sarkon, itt már nem látszódunk, azonnal megállok, Gabi is velem, sétálunk tovább. Elvira néni külön figyel ránk, mert már többször megjátszottuk, hogy leültünk valahol, és bevártuk a többieket, csak egy kört futottunk le, de egyszer rájött, azóta aztán nézi, hogy feltűnünk-e kétszer. Próbálok egyenletesen lélegezni, két kör nem olyan sok, állítólag hatszáz méter, vagy ilyesmi, hatszáz méter nem olyan sok, annyit simán leúszunk nyáron Gittával a tavon, nem igaz, hogy nem bírom ki futásban. De igaz, nem bírom ki. Nem bírom ki, mondom Gabinak, aki belém karol és vonszolni kezd, gyere, dehogynem, mindjárt vége. Nem bírom, Gabi, értsd már meg, mondom, tegnapelőtt két órát aludtam, ma éjjel egy percet sem. Biztos aludtál, csak nem emlékszel, mondja Gabi, te titokban összebeszélsz anyámmal, röhögöm el magam, Gabi is röhög, ettől egy kicsit jobb, vonszol Gabi a mocskos kis patak felé, át a hídon. A hídon megpihenünk, büdös, sötét a víz, alig folydogál, a másik parton a rendőrség, sivár, vörös épület, tiszta Velence, mondom, sóhajok hídja, a combom hozzáér a hideg, rozsdás vascsipkéhez, lógok a korláton, karom kint, lábam bent, így most el is tudnék aludni. Próbálok beleköpni a vízbe, de teljesen száraz a szám. Majd elmondják száz év múlva, hogy itt sóhajtottak utolsót a szerencsétlen gimnazistalányok, akiket kihajtottak a városba futni, és belehaltak, mondom. És még szüzek voltak, teszi hozzá Gabi, ez a mániája, hogy szűzen fogunk meghalni, szűzen haltak meg szegények, semmi öröm nem jutott nekik az életben.

Nagy nehezen lefutottunk mégis egy kört, Elvira néni nem szól semmit, ahogy elmegyünk előtte, és ez valahogy még rosszabb, mintha ordítana. Az erőm épp addig tart, amíg újra befordulunk a sarkon, ott vége, feladom. Menjél, mondom Gabinak, én nem bírom tovább. Nem hagylak itt, mondja Gabi, de látom a szemében a szorongást, ott van még a szertorna is, menjél már, mondom, ott van még a szertorna is, legalább ezzel ne húzd ki a gyufát, jól vagyok, megyek mindjárt, csak pihenek egy kicsit. Nagy nehezen elindul, döcög át a hídon, aztán befordul, már nem látom. Egyedül vagyok, csönd van, a többiek mind visszaértek eddigre, befelé az orron, ki fogom bírni, kifelé a szájon, na, megy ez, mindjárt a hídon vagyok, gyors séta, ezzel is lehet haladni, nem kell feltétlenül futni. Talán ha énekelnék. Nemzavartama-semmianapot, a csajomhavanakét-lábáraáll. Még hét óra, ezen kívül. Kémiadolgozat, meg fogom írni, tanultam rá rendesen, akármilyen fáradt voltam. Csak ezt a kört bírjam ki. Ujjaaszájában-nemvérziknefélj-csak megállés. Félbeszakad a ritmus, és még mindig nem értem el a hídig, hirtelen rájövök, hogy milyen késő van már, lehet, hogy véget ért az egész óra. A következő pillanatban viszont úgy érzem, hogy Gabi csak egy perce ment el, tehát mégse lehet olyan késő, a harmadik pillanatban meg már egyáltalán nem tudom, hogy hol vagyok, tudom, hogy ismerem ezt a hidat, ezt az épületet is, ez a rendőrség, de már csak a szólánc van meg, értelme nincs semmi.

Iszonyú félelem fog el, dobog a szívem, és most tényleg futni kezdek, átfutok egy hídon, és még mindig nem tudom, hol vagyok, futok, valaki fut, de ez már nem is én vagyok, mert én nem is bírok futni, én már percekkel ezelőtt teljesen kimerültem, fájt a tüdőm, és az oldalam majdnem leszakadt, most meg futok, és nem érzek fáradtságot, tudtam, hogy egyszer be fogok kattanni, erre gondolok, akkor ezek szerint most van az, mert már nem én futok, ugye, mondtam, hogy én már nem vagyok teljesen normális, de nem hitte el senki, hogy bele lehet bolondulni abba, ha nem alszik az ember, hát tessék, most megbolondultam, most vágtázik valaki a főutcán, valaki fut tehát, de nem én, nem én, végignézek magamon, tornaruhában vagyok, fut végig az agyamon, és melegítőfelsőben, valahogy ez nincs rendben, más emberek is vannak az utcán, kabát van rajtuk, alig látom őket, olyan gyorsan futok, foltokban látom a Centrum Áruház kirakatait, már a tulipános háznál vagyok, és a buszállomás is mindjárt itt van, sokkal többet lefutottam ezek szerint, mint a két kör, két vagy három kilométert futottam, és nem érzek semmit, nem érzek semmit, felugrok egy buszra, valaki sír, nincs pénzem, mondja, és rosszul lettem a tornaórán, rosszul vagyok, legyen szíves, engedje, meg, hogy felszálljak, Nyíresig megyek, kérem, kérem, kérem.

Fekszem a sötétben nyitott szemmel, most ébredtem. Hallom, hogy a húgom alszik a térelválasztó másik oldalán, anyám matat a konyhában, apám most ér haza, ezek szerint tizenegy óra lehet, rengeteget aludtam. Hallom, ahogy beszélgetnek, anyám most valamit mond, apám hallgat, most biztos sajnál, aztán ő is mond valamit, halkan beszélnek, kinyújtózom, nem akarok semmit, csak így feküdni, és apám meg anyám beszéljenek, a húgom aludjon a falon túl, apám benéz, szia, apa, mondom, fenn vagy, kérdi, és leül az ágyamra, mi a baj, semmi, mondom, és folyik a könnyem, már nincsen semmi, csak hadd maradjak itthon holnap, egész héten itthon maradhatsz, mondja apám, Gitta hazahozta a ruháidat, nyit be anyám, hála istennek, válaszolom, ez az egy normális farmerom van.

Fotó: Tudor Pop