Horváth Előd Benjámin

Tálalt szonett, körettel

A színek, a színek, az ősz,
van árnyékod, belenősz,
ha visszamehetsz az elég,
de nincs benned keverék,
az utca magában üres,
a festék fröccs, ideges,
csakúgy belefázik a fény,
lehajtod, bármi igény,
de semmi vagy, édesem, itt,
a kezdőségbe megint
kivitt ez az ősz, vele jársz,
csak ordít rád, kocsikázz,
magába begyűr a manír,
ha nem tetszik, kiszakít,
s kilengsz te, a kozmosz elejt,
nem villansz már, kicsi sejt.

(A lényeg tán, ha van törés a versben,
hogy elkezdődik s máshová gurul,
s a végén kezd, talán ma éppen innen,
de másik versben régi is puhul,
a lényeg tán, ha összetörtél végleg,
a száraz csempén rád mutat egy ujj,
lehetne öl, körút, vagy bármi képzet,
hogy kinn is, benn is, táncolj és lazulj,
és lényegében semmiből köret lesz,
s onnan lehetsz asztal, plakát, lebuj,
hogy szépen sorban mindig így következz,
a legfelül rakódik legalul,
a kikötőben üres a hajód,
az írógéped üt belakhatót.)

Talán ha kilengsz, van esély,
szerelvény úszna feléd,
tehervonat, éjjeliőr,
ha kérnél egy kis időt,
kitálal akárki talán,
te űrben súlytalan árny,
a színek, a színek, az ív,
ha festészet kivetít,
s egy díszletben kitalál,
ha egy napon útba kerülsz,
s a többit játssza tán az ősz.

Délutáni ballada

És hull a korpa, mindenen világít,
buszok zörögnek, csikkviláglanak,
az élet itten mindent egyre tágít,
szerelmesek vodkába ömlenek,
cserélnek egy-egy újabb körre, szép ív,
a főtéren verekszik két csöves,
a csapvíz unja posztját, mától szennyvíz,
a politikától a szív korog,
nagy tornyok esnek szét s én csak: szarok.

Az álma falhoz vág néhány delikvenst,
a kávé rég kihűlt, ebéd ma nincs,
a cirkuszban a hintaló is megment,
vérmes szemekkel hűl a város is,
a hóhérok gázért tüntetnek éppen,
aszfaltra lép a metró egy kicsit,
a dékán sztriptízbárba ül be csendben,
a bevándorlót verik s a dobot,
hisztiznek itt a nők s én csak: szarok.

Ki tudja már, hogy hányadik világban
a Vatikán bordélyházakra gyűjt,
a hullaházban nem segít a számtan,
pár junkie pattog, elalszik, kihűl,
vadásznak rám a kék ruhás barátok,
és minden parkban csak visít a fű,
és minden film egy Orwell-féle átok,
folyók vizébe lőtt szatír-sorok,
a pápa pornósztár s én csak: szarok.

Ajánlás

Herceg, tudod, minden babér kopott,
alsógatyát sem könnyű erre húzni,
nagy lyuk-világ, recepcióján senki,
megehettek, csak szarni hagyjatok.

Az elbújás megfontolása

Ilyenkor jön a cirkusz is Nyugatról,
bejárja városát a lovardák szaga,
ilyenkor mindig elhull minden holló,
a mozgatás mosoly és éjszaka,
az égen mindenképpen húzz egy átlót,
suttogja minden kívül és belül,
ilyenkor van, hogy begyullad a fül
és almákat röpítget ki a torka.

*

Ha nő lennék, a nevem Daphne volna,
a vágtatásból élnék végtelen,
a körúton egy villamos egy monda,
a könyvek hullnak minden pénteken,
az eső őket összevissza hordja,
az ágak így mosódnak egybe itt,
a holdfényben, hol mindenütt egy kontúr,
a térképeken hányszor körbevisz,
de jön egy pont, hol valami talpon szúr,
majd ott már nem lát senki, semmi nincs,
csak a gyökérzés itt belül, ha szétnyúl.

*

Mert felcsigázva van már minden ekkor,
a majomketrec reszket hang szerint,
és ordibálnak, vigye végbe újból!,
mikor elkezdtük még jelvényeit
kabátján hordta. S mindenen a rozsda
egy újabb karnevál és újabb maszk,
és Pagliacci verssorait húzza,
én voltam az, kin én is gyakoroltam,
te elhagytál, én elhagytál, nebassz,
és a kerub, kit kalapjába horgolt,
csak szárnycsapkodik túl üres fején,
mikor javában húztad, merre is tolt?,
de ekkor már nem tudja hangszerét,
a hegedűje ágyba hányt, szegény,
már nem mondhatja azt se, neki nyolc.

*

Az égen mindenképpen húzz egy átlót,
de én már nem csinálok rendrakást,
a nappaljárás délutáni mámor,
de vak lennék egy újabb állomástól,
elnyúlni jobb a fény utálatán,
e kamravédte art nouveau-s díványon,
itt érzem vérem mennyi rejtett háló,
hogy pattognak, pumpálnak szépen engem,
kifestem házam minden ajtaját,
az angyal így be se lát, be se lát.

*

Keretben feketén a kép, a nulla,
tátongó űr és semmi villanás,
elfogyva minden perc és minden tárgy,
igéje nincs, a karnevál kinyúlva,
a puha semmit így tapogatózza,
a nagy sötétben sincs sötétje már.

*

Ha férfi lennék kígyóul beszélnék,
elhúztam már ecsetjeim a téren,
az évkönyvekben van néhol sorom,
csak belül voltam szárnyszegett és félénk,
pofámon már meghalt minden szemérem,
köpködtem pár sofőrnek pár buszon,
határidőnaplóm fákkal teli,
beköltözöm faként egy lapra én is,
nincs kedvem többé túszként ejteni
érzéki nőket, gyöngecsontú férfit,
temessen el a ragasztó a lapban.

*

Olyan ez is, hogy minden egy nagy alma,
teljesen mindegy, hogy az oldalán
piros és zöld, vagy nyüvek-mosta barna.
Van úgy is, hogy nem jön már senkisem.
És kérem, mindenképpen húzzad újra,
csak ott elöl, meg ott, a szívtől balra,
és dobog is, csak nincsen rá ütem.
Ilyenkor, hogy nem néz már semmire,
pont ekkor jön szokás szerint a cirkusz,
a trombitákban fölkacsint a virtus
az albumában mozdul pár affér
és akkor támad újra fel a szél.

[Fotó: Bartis Noémi Public Space c. albumából]

Nagy Kata

Edit, fázós évszak közeleg

– kitalált levél egy falfelirathoz –

És majd arra ébredsz, hogy a nap ragyog. A fény, ahogy az üvegen át hajadra görbül. Ha van olyan, hogy fénygörbülés. Azt kell hinnem, hogy van. Kivételes esetekben. A fahéjszínű hajadra görbül, a fahéjszínű csigákra, amíg alszol. Az álmaid szépek lesznek pár hónap múlva, kisimulnak, mondhatni, mint az ágy jobb oldalán a lepedő, ahol azelőtt én feküdtem, és nem lesz benne már sem illat, sem szag. Steril emléked leszek csak, Edit.

Felhőkön sétálsz majd, fényképeket nézegetsz, mázsaszámra eszed a tortákat, elveszettnek hitt bizsuidat találod meg a ház előtt, a fűben, vagy anyádról álmodsz, ahogy egy végtelen parton ültök, és neki remeg a keze, amíg a homokba rajzol. De ez majd hónapok múlva lesz.

Eleinte én leszek az a kifeszített fekete vászon, amire gondolni fogsz elalvás előtt, hogy megkönnyebbülj. Az álmatlanságban szenvedőknek javasolják ezt a fajta módszert. Ne bárányokra, és ne a napi gondokra, hanem egy darab fekete vászonra gondolj, Edit. Így nyugszol meg. A képet neked festettem. Ne dobd ki, kérlek. Te vagy rajta, és a hajad fehér. Egy fehér hajú sellő a fekete vízben. Így fogok gondolni rád.

Hagytam neked a konyhában kávét, még meleg. Az ablakba, ahol behúz a szél, tegyél összegöngyölt takarót. És éjszakára vegyél fel zoknit, mert hideg lesz.

Pár hónap múlva majd menj egy kört a harmincas busszal. Addigra kisimulnak az álmaid, Edit.

Vodafone Life Fantázia

Hogy úgyis tudja, miféle leveleket írt. Nyalifalizlak, aszongya, hát minek nézze meg, ha úgyis tudja előre, mi lesz benne, persze, mi is lenne benne, hülye, így szeretlek, úgy szeretnélek, a kis becézgetésekkel, nyúl úr, mi is volt a legjobb, ja igen, ez a krumpliság, de csak halkan, mert hogy az orra, az olyan pont, mint egy édes újkrumpli, csak ha alulról van fényképezve, látszik, hogy törött, az íve balra húz, és hogy a múltkor, amikor a nagyszobában vette észre, persze alulnézetből, a csiklandós herék tájékából szemlélve, szóval, hogy a farka is az orral egy irányba kancsalít.

Figyelni fogom az összes nőt a közeledben, egyszerre! Ezt válaszolta volna legszívesebben, de csak sziporkázott, délelőtt jött bele újra az egyedül töltött napok után, ahogy ott ültek a pici teraszon, a két lány, és vele szemben a farkas napszemüvegben, a városka tetoválósa, rövid hajjal, de még mindig klassz testtel, szóval ahogy próbálta a négyszemélyes beszélgetés zavarát eltolni, mint egy tálcát, magától, egyszerre valahogy föloldódtak, a fiú kért még négy sört, és elkezdték potyogtatni a poénokat.

Sziporkaszívem! És nevetgélt a telefonban ott túl, néha elképzelni sem tudta, hogy létezik-e ott az a másik hely, vagy csak a hívás ideje alatt létezik, amíg tart a beszélés, hogy utána, mint a forgószínpadon, kicserélődjék valami másféle tájra.

Mért cüccögsz, minden nő csak cüccög nekem, ha nem értek valamit, folyton felidegesíted magad valami szaron, nem tudom, hol lehet az a dobozkád vagy mid. De hogy akkor majd nem is írok több levelet, mondja sértetten, és nézi a perceket a kijelzőn, a számla, tudod, sok lesz, olyan furcsa vagy. Egész nap dolgoztam, te nem lennél fáradt, de, de, az lennék, csak hallani akartam a hangodat, meg tudni akartam, hogy nálad van-e a kis cd-tartó, van az a film, meg akartam ma nézni, ha te nem volnál, érzéseim csak a régmúlt érzések árnyképei volnának –

hogy mi miatt ennyire féltékeny, előző rossz kapcsolatok, egy haverja is folyton ezzel magyarázza, persze ezt nem kell magyarázni, ő maga is láthatta, kedveli a flörtversenyeket és a friss kamaszlányokat. Van úgy, hogy felébred előbb, és nézi álmodás közben, ahogy cikázik a szemgolyója ide-oda, és közben merevedése van, olykor mond is valamit, vagy nyög, na ilyenkor csak nézi fölváltva az arcát és a kötelező erekcióját, és kissé szorongva a buja kis csitrikre gondol, akikről a másik álmodhat, erre tessék, egy üveg bor elég neki, ez azon a fesztiválon, az összes barátjuk ott volt, első nap, sörért állt nekik sorba, amikor végre visszaért vele, ott ölelget két tizenhat évest, és még hallja is, ahogy az a kis csaj mondogatja a fülébe, nem baj, hogy így ölelkezünk, ez tulajdonképpen semmit nem jelent, nekem is van barátom, de azért közben már tapizták volna le egymást, egyszerre nem is tudta, mit tegyen, ideges, túl fiatal és túl öreg lett egy percre, nagy nehezen közelebb ment, a nevén szólította, köszönt nekik, meg hogy bocs, kisanyám, az az én helyem, de rá haragudott jobban, az egész este azután olyan lett, mintha a város egy gégerákos óriás teste lenne, megbénult egysejtűként mozgott, a sör is akár a plazma, ki is öntötte.

Szóval a film, fontos lenne, idefigyelj, hallgass már, nem, te hallgass, szóval nem lesz több levél, majd másnak, erre megijedt picit, kinek, kinek írhatna, hát mit tudja ő, majd ír a barátnőjének, ezen maga is meglepődött, kedveskedős levelet, de maga sem értette, miért mondta a legjobb barátnője nevét, jöhetett volna egy veszélyes fiúval is, de az egész csak játék, játék, úgyse veszi komolyan, úgyis írni fog neki, arra az elképzelt helyre, amit az aszfaltból épített távolság, a hőség és az este egészen meglilásít most az alakja körül, e lila táj a játék helyszíne, és füst, ó persze, hogy szívni fog, jó, akkor nem fogok, most jobb, dehogy jobb, na jó, most le kell tenni, szeretlek, szeretlek, mondja ő is, a holdat nézi, a szúnyoghálón át: vérnarancs, semmi remény, még vagy négy este le kell tenni ugyanígy, perc alapú számlázás, el is felejti addigra, el, az arcot, reklámplakát-kollázst fog látni helyette, beszélje ki magából, most él csak igazán.

[Fotó: Lukács Róbert]

KÖNYVÍZELÍTŐ

Egyszerű igazság

C. S. Lewis könyve, Az öröm vonzásában [Harmat kiadó, Bp., 1993, 2007] (az eredeti angol cím kifejezőbb: Surprised by Joy, azaz „az öröm által meglepve”) nem szokásos önéletrajz. Az előszó, a műfaj rémképével riogatva („Pfuj, unalmas, végigolvashatatlan!”), ravaszul megpróbál eltántorítani a könyv elolvasásától, olyképpen, hogy okvetlenül a „csak azért is” reakcióját váltsa ki: ügyes írói fogással érdekesnek, mi több, provokatívnak állítja be a figyelmünkbe (nem) ajánlott vallomást. És az csakugyan érdekes is. Mi több, provokatív.

„Az olvasás aranyló órái” (C. S. L.) jegyében megalkotott műben a szerző életének egy bizonyos szakaszát (gyermek- és ifjúkorát) követhetjük nyomon, melynek során a hangsúly nem annyira a külső történésekre, mint inkább egy belső alakulástörténetre esik. Lewis hívő kereszténnyé válásának lelki útját legfőképpen az olvasmányélmények határozzák meg; mindazáltal nem egy könyvmollyal van itt dolgunk (dehogy, a legkevésbé sem!), sokkal inkább egy olyan „gondolkodóval”, aki már igen korán – és később is mindvégig – igyekszik egyensúlyt találni irodalom és élet között – az irodalmat az életből táplálva, az életet az irodalom fényében szemlélve.

A számos esetben szokatlannak, bizarrnak tűnő gondolatmenetek, a meglepetés erejével ható végkövetkeztetések óhatatlanul arra késztetnek, hogy – mialatt a saját érveink, szempontjaink védelmezése közben alkalmasint (iszonyatosan?) a fejünkbe szalad a vér – megpróbáljunk változtatni olvasási sablonjainkon, s ennek folyományaként gondolkodás- és mentalitásbeli kényszerpályáinkon.

A szóban forgó „Öröm”, amit a szerző több ízben is megkísérel körülírni, talán így lesz, ha nem is megfoghatóvá, de megsejthetővé. Az „Öröm” ugyanis, Lewis szerint, nem megragadható és kisajátítható – ha birtokolni akarjuk, elveszítjük. Már könyve előszavában felhívja a szerző a figyelmünket egy „egyszerű igazságra”: az egyéninek vélt élmény legtöbbször közös tapasztalat; csakhogy mindaddig nem eszmélünk rá, amíg meg nem osztjuk azt másokkal. Példának okáért oly módon, ahogy ő maga tette: könyvet írunk róla...