László Szabolcs
KIÉ EZ A MESE?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, nem is olyan rég, egy író bácsi, akit úgy hívtak, hogy Íróbácsi, és ez az Íróbácsi már meglehetősen öreg volt, nem is tudom pontosan, mennyire, de talán olyan vén, mint maga az emlékezet, s az amúgy türelmes Idő is mintha 
megunta volna a csendes öreget, és kezdte mindgyakrabban bénítani, akasztgatni, remegtetni az Íróbácsi kezeit, melyekkel élete során száznál több krétát, sztiluszt, pennát meg tollat elkoptatott, temérdek írógépet szétpüfölt, számos diktafont kiégetett, és tucatnyi számítógépet lefagyasztott. De nem csak kezeit, hanem egész testét támadta és szárította az Idő, hogy már jó ideje az Íróbácsi nem tudott feljárni az elefántcsonttornyába dolgozni, mint hajdanán, hanem – mit volt mit tenni – megelégedett a hátsó udvarban meghúzódó nyári konyhával, beköltözött asztalkájával, papírosaival, könyveivel, trafójával, laptopjával, egerével, s ott firkált, maszatolt és pötyögött szerényen, fején a Sony fülhallgatóval, mert karnyújtásnyira tőle az alkotó- és élettársa, a Szakácsné sütött-főzött, és az Íróbácsi nem szerette a zsír sercegését hallgatni, míg egy jelzőn gondolkozott.
Persze, tudta a vén firkász, hogy túl sok túróspuliszkát már nem fog ő elpusztítani ezen a földön, s hogy egykor szorgos, fáradhatatlan kezeiből hamarosan mancsok lesznek, melyekkel legföljebb a Szakácsné hátsóját tudja megsimogatni ebéd után, de pergő, hömpölygő vagy szárnyaló mondatokat nem fog kicsalogatni, de még kiszorítani sem belőlük. Hanem ebbe belenyugodni mégsem tudott, hiába sorakoztak könyvtárában, külön szekrényeket elfoglalva, a nevét viselő tekercsek, kódexek és könyvek, az Íróbácsi még mindig úgy érezte, hogy neki írnivalója van a világon, neki még ki kell fejezni, hangsúlyozni, jelenteni, neki fel kell vázolni és le kell szögezni, körül kell írni és rá kell mutatni valamire, valami fontosra, valami nagyra, ugyanakkor persze egyszerűre és nemesre, örökérvényűre, de jelenbevágóra, általánosra és egyedire, szóval valami ízére, halvány lila gőze sem volt, hogy mire is, de a nagyonakarás, az borzasztóan dolgozott az öregben.
Ígyhát, nyakába vette tarisznyáját és útrakerekedett, vagyis leült a csempekályha mellé tett szétnyitható napozószékbe, maga mellé készítette az elmaradhatatlan, varázserejű mentateát, a hamuba sült teszkógazdaságos ropit és a gondosan feldarabolt fekete csokit, új lapot kért a varázslótól, és nekikezdett annak a szív- s torokszorongató tevékenységnek, mely minden szöveg alkotását megelőzi: bámulta a fel-feltűnő vonalkát a lap bal felső sarkán. Amikor már káprázni kezdett a szeme a mozdulatlan testhelyzettől, és a fehéret feketének látta, ivott egy kis teát, megnyomkodta a nyakát, meglazította az övét, és ismét belefogott a bámulásba: írni csak akkor tudott, ha szíve felvette a vonalka ritmusát. Harmadnapra, hat liter tea és négy zacskó ropi elfogyasztása után, hétszeres erőre kapva, mint a mesehősök, az Íróbácsi összeszedte magát és legyőzte a fehér bikát, vagy sárkányt, amely az első mondatot tartotta fogva: „Szép, tavaszvégi reggel volt, s hősünk békésen iddogálta feketekávéját a sarki presszóban. Nem is sejtette, hogy ez a nap teljesen megváltoztatja majd életét.” Megkönnyebbülve lélegzett fel az Íróbácsi, mosolyogva tekintett körbe, hogy vitézségét látták-e, de csupán saját fakóbarna szemei néztek vissza rá az inoxedény oldaláról. Most ez mégsem bántotta, hanem gyorsan egy füzetet bányászott elő a napozószék alól, és nekifogott a cselekmény, a szereplők és – mindenekelőtt – az üzenet felvázolásához.
Míg ezzel babrált, s fojtottan kuncogott a kieszelt fordulatokon és elbeszélői trükkökön, nem figyelt a képernyőre, és nem látta, hogy a semmiből a lapra varázsolt gondolatjel után igencsak indulatosan szaporodnak a szavak s a felkiáltójelek. Az Íróbácsi csak akkor pillantott a képernyőre, amikor már a fél oldalt elborították a különféle megszólítások: „– Hé, maga! Halló! Figyusz! Pszt! Héééé! Khm-khm… Maga ott! Nézzen már ide, az istókát!” – az öregben elhűlt a vér, szájából kifordult a ropi, s megbabonázva nézte az egyre szaporodó betűhangyákat a képernyőn. Beletelt jó negyed órába, amíg rájött, hogy ez se nem álom, se nem vicc, itt most tenni kell valamit, mert hozzá szólnak, mégha elképesztően szokatlan módon is, tehát, elbeszélői szólamát felvéve, entert nyomott és odaírta:
„Igen, figyelek.”
„– Na, végre! Mondja, mégis, hogy képzeli ezt az egészet?!”
„Milyen egészet? Tulajdonképpen maga kicsoda?”
„– Hogy éééén? Hát, nem is tudom…, én vagyok a Hős, nemdebár?”
„Ha maga mondja… Egyébként örülök. Én az Elbeszélő lennék. Miben lehetek a segítségére, Hős úr?”
„– Na, pont ez az, nekem ne segítsen semmit, Elbeszélőkém! Jobb lesz, ha teljességgel békén hagy, maga megy jobbra, én balra, nem beszél se el, se vissza, és slussz-passz.”
„Bocsánat, ezt nem tehetem, terveim vannak magával.”
„– De értse meg, nem érdekelnek a tervei. És utálom a kávét meg a közhelyes, tavaszvégi reggeleket. Magába annyi tehetség sem szorult, mint piszok a körmöm alá. Kérem, hagyja a fenébe az írást, inkább vonuljon valami csendes otthonba…”
„Hogy merészel… maga, senkiházi, papírhősöcske. Majd móresre tanítom, csak zárjam be ezt a dialógust. Lesz aztán nemulass! Szürke kisembert faragok magából, vagy mégrosszabb, koldust, börtöntölteléket, alkoholistát, vagy akár ennél is borzasztóbbat, éhező, öntelt és tehetségtelen művészt. Maga lesz az elrettentő példa, magából okul majd a Nyájas Olvasó!”
„– Az Olvasó? De az nem lehet, hogy az Olvasó ilyen marha legyen! Vagyishát, soha nem lehet bízni az ilyenekben…”
„Maga szerencsétlen, hát az Olvasó…, az Olvasó mézcseppként várja minden szavamat, és…”
„– No, azt majd meglátjuk! Ágyő, hogy a nyavalya törné ki magát…”
Több gondolatjel aztán nem pattant elő a semmiből, s lassan az Íróbácsi is kezdett megnyugodni. Ilyen vitának még sohasem volt tanúja, és jámbor természetéből adóan kicsit sajnálta, hogy az Elbeszélő ilyen agresszíven viszonyult a friss Hőshöz, de lényegében igazat adott neki, kemény kézzel kell bánni az ilyen alakokkal, mert ha nem, a nyakunkra nőnek, s még végigfecsegik nekünk a regényt. Mivel kellőképpen kimerítette ez a furcsa küzdelem, másnapra hagyta a szálak kibogozását, és szedelőzködött, hogy a szomszédos hálófülkébe vonuljon, ahol már a Szakácsné horkolása puhította az ágyat.
A következő reggel azonban kellemetlen meglepetés fogadta a pizsamás és hálósipkás Íróbácsit – épp nekilátott volna, hogy kialudt, friss fejjel belekezdjen a Hős ráncba szedésének, ropogtatta ujjait, élezte az eszét, s hááát, uramisten, mit lát, illetve, mit nem lát! Barna füzetje nincsen ott az asztalon, és hiába kereste-kutatta az évtizedes rendetlenségben, nincs és nincs. Kérdezte a Szakácsnét, az pedig lebőgte, hogy miért kérdez idétlenségeket, tudja jól, hogy ő nem jár az Íróbácsi lomjával, biztos megint elhasználta pipagyújtónak, és most rajta keresi. Meg kell veszni, gondolta magában az Íróbácsi, hová lett az az átkozott füzet, ki ette meg… ha csak nem…
És akkor, rosszat sejtve, leült sötétkék laptopja elé, felnyitotta a képernyőjét, és előhívta a tegnap elkezdett dokumentumot. Amitől mindig is rettegett, ami ellen még imádságokkal sem átallott védekezni, bekövetkezett, regényének Hőse eltűnt. A tegnapi mondatok alatt, a lap közepén ez állt: „ELSZÖKTEM. NE KERESS. Ja, sok sikert a regénnyel. A füzet nálam.”
És hiába is kereste az Íróbácsi, mert nem találta sem a könyvekben elbújva, sem a régi kéziratok között lapulva, sem a tintatartóban, sem a merevlemezen, sem az inoxedényben, de még az elefántcsonttoronyban sem. Hiába próbálta volna folytatni a regényt, nem lehetett, a Hős hiányában nincs cselekmény, s ha nincs cselekmény, nincs történet, s ha nincs történet…, az már nem is regény, és végérvényesen elbúcsúzhat az Olvasótól. Hiába próbált neveket, pontos címeket, időpontokat kitalálni, a Hős nem jelentkezett, hiába teremtett minden bájjal és kedvességgel felruházott, vagy egyenesen ruhátlan Hősnőket, a Hős nem bukkant elő, és végül hiába fordult olcsóbb megoldások fele, hiába rajzolt meg zseniális nyomozókat, látnokokat, titkosügynököket, ezek sem találták a Hőst.
Tanácstalanságában az Íróbácsi olyasmihez folyamodott, amire amúgy csak nagyritkán, csupán fontos és kikerülhetetlenül hivatalos rendezvények miatt kerül sor: felkereste szomszédját, a Költőt. Kibírhatatlanul bosszantotta, hogy ilyen nevetséges helyzetben, ilyen megalázó problémával kell a rímfaragó, haszontalan poéta elé állnia, de a szükség legyűrte büszkeségét, és előadta a Költőnek, hogy s mint járt regényével. Az természetesen hosszas és hangos röhögő görcsöt kapott, fogta az oldalát, levegő után kapkodott, ingujjával törülgette könnyeit, de mégsem tudta abbahagyni őrült vihogását, melyre végül még lantjának vékonyabb húrjai is gúnyosan belerezegtek.
Ettől a fogadtatástól elszontyolodva, az Íróbácsi már kissé bátortalanul kopogtatott be másik szomszédjához, a Festőhöz, akihez ugyan nem fűzte olyan szakmai irigység és megvetés, mint a kandúrhangú, naplopó Költőhöz, de azért megvolt a véleménye róla. A Festő is jókorát nevetett az Íróbácsi esetén, megveregette vállát és felajánlotta, hogy együtt nézzék végig mindenik vásznát, hátha az a lurkó megbújt valamelyik kompozíció árnyékában. De a számtalan ábra és forma, vonal és pötty, szín és grafit nemhogy a Hőst, de még valamirevaló emberi alakot, egy ép fület vagy könyököt sem rejtegetett.
Harmadik szomszédjához, a Szobrászhoz, már csak a remény hajszálvékony zöld fonala vezette, de meg is bánta, hogy megzavarta, mert a Szobrász épp mérges volt egy lepattant márványporcika miatt, és ahogy meglátta az Íróbácsit, régi harci dalába kezdett, hogy minden csepűrágó, tintaszopogató, egérsimogató, billentyűbetyár tűnjön el a föld színéről s ne szennyezze az Úr drága levegőegét lapos hazugságokkal, hát mit ér az a megfoghatatlan művészet, az a maszatolás, az a kekeckedés, és – kalapácsát vészjóslóan hadonászva még hozzátette: hogy hordja el magát az Íróbácsi, mert nem lesz jó vége a dolognak még máma…
Végső kétségbeesésében az Íróbácsi elhatározta, hogy veszedelmes és megpróbáltatásokkal teli útra kel, az Üveghegyen és az Óperenciáson túli, messzi, ismeretlen földekre, és felkeresi az Olvasót. Egy szép reggelen aztán nejlon tarisznyát vett a vállára, megcsókolta a bajszos Szakácsnét, és elindult, és ment, mendegélt, árkon, bokron s autópályákon keresztül, hetedhétországon túl, hogy már szinte összeesett a kimerültségtől, s miután az Óperenciáson átszállító komp csuklyás kapitányának csontos markába leszámolta az aranyakat, holtfáradtan esett az egyik padra.
Az Olvasó sárgás-zöldes kertesházát a rózsalugassal, a vadszőlővel meg a viaszmosolyú kertitörpékkel igazán könnyű volt megtalálni az acélkék felhőkarcolók között, csak az volt furcsa, hogy a fényes nappal dacára mindenik ablakvédő be volt csukva. Az Íróbácsi bement az udvarra, senki, fellépett a tornácra, senki, bekukucskált a kulcslyukon, töksötét. Mivel ismét hatalmába kerítette az a bizonyos kellemetlen balsejtelem, hátul került, és a hátsó ajtó műanyaghálóját felfejtve, szabályosan és nesztelenül betört a házba, mint ahogy a moziban látta. A konyhába ért, de ott egy félig elfogyasztott rántottán és üszkös pirítósokon kívül semmi említésre méltót nem talált, hát négykézlábra ereszkedett és bemászott a szomszédos szobába. És szerencse is, hogy így érkezett, mert attól, amit itt látott, amúgy is padlót fogott volna. Noha a szobában sötétségbe hajló félhomály volt, tisztán láthatta, hogy a szerencsétlen Olvasót valaki a szoba közepén szorosan egy fotelbe kötözte, és fejére olyan szerkezetet erőszakolt, mely egyszerre feszíti szét a szemhéjakat és nedvesíti időnként a szembogarat, hogy a nézés kötelező és megszakíthatatlan legyen. Az Olvasó előtt kétölnyire vetítővászon, melyen épp valami kocsiüldözős jelenet játszódott, a fotel mellett a vetítőgép, és több bőröndnyi filmanyag. De az Íróbácsi nem adhatta át magát sokáig az ámulat bénító kényelmének, mert éles padlónyikorgásra riadt, és a hang irányába pillantva meglátta Hősét életnagyságban, háromdimenziósan, valós vigyorral arcán – egyik kezében a barna füzetet, másikban egy fekete revolvert tartott, tett pár lépést az Íróbácsi fele, felhúzta a kakast, és…
Kedves gyerekek, szerintetek mi következik ezután?
Kedves gyerekek, ti mi csinálnátok az Íróbácsi helyében?
Szerintetek a Hős az egy rossz ember?
Szerintetek az Íróbácsi megérdemli, hogy meghaljon?
Szerintetek az Olvasó kiszabadul?
Kedves gyerekek, aki úgy gondolja, hogy az Olvasó fog győzni, az emelje fel a kezecskéjét!
Kedves gyerekek! Kedves gyerekek? Kedves gyerekek…
[Fotó: Jackie Triste TorresOtt c. sorozatából]
JEGYZET
