Refresh
Bertók Beatrix
Petyusina
(Ingo Schulze: A boldogság 33 pillanata1)
E. T. A. Hoffmannról, a német romantika jeles alakjáról írja Szerb Antal, hogy „a mese-novellának, reális és irreális világ összebonyolításának mestere”. Hofmannról, Ingo Schulze író-hőséről ugyancsak elmondható, hogy elbeszéléseiben mesterien bánik valóságos és nem valóságos elemekkel. Mintha mindkettejük célja valóban az lenne, hogy meglássák „a hétköznapban a csodát és a csodában a hétköznapot”.2
E. T. A. Hoffmann életrajzi adatairól itt most hadd ne legyen szó, viszont annál inkább érdemes szemügyre venni Ingo Schulze Hofmannját. Ez a 20. század végén élt német újságíró egy szép nap felszáll a Berlinből Pétervárra induló gyorsvonatra azzal a céllal, hogy a legtörténelmibb orosz városban újságot alapít. Egy következő utazása alkalmával, amikor ismét Oroszországba tart, összeismerkedik a vonaton egy nővel, majd röviddel ezután titokzatos módon eltűnik. Semmi más nem marad utána, csak egy mappa. Az irattartót a „barátnő” (a vonaton megismert hölgy) egy levél kíséretében elküldi egy németországi lap szerkesztőjének (Ingo Schulze-nak!) azzal a kéréssel, hogy olvassa el a benne található írásokat, és ha jóknak tartja, bocsássa közre őket a saját neve alatt. Így lesz könyv Hofmann történeteiből, melyeket ő - mint kiderül - Pétervárról küldött Németországba súlyosan beteg barátjának, hogy örömet szerezzen neki.
A boldogság 33 pillanatának ez tehát az első pillanata. A következő 33 (?!) Hofmann 33 története, amelyekben csakugyan egy hoffmanni elbeszélőre ismerhetünk, azzal a különbséggel, hogy míg E. T. A. Hoffmann az orosz irodalomra hatott, itt a dolog fordítva áll. Hofmann, „az (orosz) irodalom szerelmese” tulajdonképpen két valóságban él: egyrészt a valóságos Oroszországban (a XX. század végi Péterváron), másrészt a képzeletbeliben (a könyvtárban), amely nem csak történetei tartalmán-hangulatán hagy nyomot, de az elbeszélések szövegében is konkrétan megjelenik különféle utalások, vendégszövegek, szerzőnevek formájában. (Lásd a kötet végén a közreadó válogatott megjegyzéseit!) Ez a kettősség – valóságosnak és nem valóságosnak a játéka, melynek során a fantázia nemcsak az (orosz) irodalomból, hanem esetenként a film műfajából is táplálkozik (a 12. történet humorosan reflektál a mozi képzeletre tett hatására: átmegy akciófilmbe) – megfigyelhető a „szerző” csaknem mindegyik elbeszélésében: egy ideig hűségesen, precízen követi az eseményeket, minden a valószerűség benyomását kelti, aztán egy adott pillanatban váratlanul „elragadja a képzelete”, s a történet valószínűtlenné válik. Ez az „elszállás” azonban korántsem öncélú; azt a célt szolgálja, hogy – a kontraszt révén – felhívja a figyelmet létező, nagyon is valóságos dolgokra, többnyire a szegénységre, az elesettségre – ugyanakkor a benne megmutatkozó vigaszra.3
(Az orosz regényírók voltak azok, akik felfedezték a kisembereket, a „megalázottakat és megszomorítottakat”, a szenvedőket. S ők voltak azok, akik képesek voltak meglátni és megmutatni a balsorsban a boldogságot, a csúnyaság közepette a szépséget, „a sárban az aranyat”. Ha összehasonlítjuk a nyugati realizmust az orosszal, azt láthatjuk, hogy az előbbi reakció a romantika ellen. A nagy nyugati realisták, mint Flaubert vagy Thackeray, dezilluzionisták: azt mutatják meg, hogy mi marad, amikor a romantikus ábránd szertefoszlik - az űr művészei. A nyugati realizmus szigorúan kiirtja a regényből a csodát, mert a csoda romantikus dolog. Ezzel szemben az orosz realizmus nem kiábrándulás, hanem ráébredés a valóságra, ami azonban kétarcú: a csoda is egy oldala a valóságnak. Minthogy az orosz realizmus nem a romantika elleni reakció, meg is tartja a romantikából azt, ami benne egy mélyebb világvalóság felismerése volt. Innen ered a sejtelmesség, a titokzatos valami Gogolban és nagy utódaiban.)
„A panelházak közötti résben megállt a köd. Csak a sirályok kiáltása hallatszott az új háztömbök felől, amelyeket elnyelt a tengeri levegő fagyos párája. Néha induló buszok és üres teherautók döcögése hallatszott. Amíg láthatóak voltak a sirályok, hangtalanul köröztek. Csak a ködben kezdtek vijjogni.
Petyusina már húsz perce figyelte ezt, amióta a megállóhoz vezető úton torlódás alakult ki a Művészek sugárútjának átjáróháza és egy új, még névtelen utca első panelháza között. Ebben a sikátorban olyan alacsonyan repültek a sirályok, hogy szárnycsapásaikra mindenki behúzta a nyakát. Aztán megint csak a vijjogásukat lehetett hallani a ködben.
- Mindig akkor, amikor fagy - mondta keserűen Petyusina.”
Így kezdődik a nyolcadik történet. Látszólag semmi rendkívüli. Az olvasó, miután konstatálja, hogy amit lát, az teljesen megszokott dolog a város életében, gyanútlanul halad előre a szövegben, amely szokványos novellának hat. A figyelmet a következő mozzanat billenti ki:
„Ekkor füttyszó hallatszott. Senki nem tudta, honnan jött. És ekkor: a dogok megfordultak, és a ház felé kezdtek ügetni, amely mögül két lány bukkant elő, a póráz a nyakuk köré vetve. A két legerősebb állatnak megragadták a nyakörvét, és – a hátukra pattantak. A gyönyörű falka közepén eltűntek az oszladozó ködben.”
Ez a kép, a maga valószerűtlenségével, arra késztet bennünket, hogy visszalapozzunk, s újraolvassuk az eddig olvasottakat; de most már figyelmesebben - és más szemmel. S ekkor kezdjük meglátni azt, amit eddig nem vettünk észre: az ellentétet a fenti (csodálatos látvány) és a lenti (kisszerű jelenet) között. Petyusina, a kisnyugdíjú öregasszony az aggodalmaskodás miatt képtelen átadni magát a szeme előtt zajló nagyszerű látványnak. Nem lát benne mást, mint bosszantó, idegesítő akadályt, amely miatt nem juthat el a buszmegállóba. Borús, harapós kedve a környezetére is átragad, és amikor már-már elszabadulnának az indulatok, felhangzik a titokzatos füttyszó. Ekkor már tisztán érzékeljük, hogy a sikátorban röpködő, élelmet kereső sirályok, a rájuk rontó dogok és az őket visszaparancsoló füttyszó, illetve a Petyusinában (meg a többiekben) lezajló folyamat között rejtett összefüggés van. Ezt erősíti meg az is, hogy a kutyák eltűnésének és a kedélyek lecsillapodásának pillanata egybeesik, ezután az ellentétek megszűnnek, és létrejön az összhang. A befejező rész mintha az evangéliumi mondatot idézné: „Ne hagyjátok, hogy az élet gondjai megfojtsák bennetek az Igét!” Vagy Dosztojevszkijjel: „a szépséget”.
„- Akárhogy is, mindig olyan szép - mondta Petyusina, akinek ismét könnyek szöktek a szemébe. Az öreget kereste. Az már várta, és megsimogatta a vállát.
- Tudtam. - Halkan beszélt, homlokát az asszony fejéhez nyomva. - Csak ki ne jöjj a sodrodból, kislány, ne add fel. Ennyit csak el lehet várni tőlünk, nem igaz?
Petyusina hevesen bólogatott, és felváltva nyomogatta a bal és a jobb szemét a szatyorral, miközben másik kezével az öreg kezét kereste a vállán.
Eltartott egy darabig, amíg újra meglátta a sirályokat, kitárt szárnnyal lebegtek a felszálló levegőben, közvetlenül Petyusina és az öreg fölött. Mindketten ernyőt formáltak a szemük elé, annyira elvakította őket a korai napfény.”4
Hofmann szövegei nemegyszer tréfát űznek velünk, a „szerző” jelzi is, hogy nem kell mindent komolyan venni.
A „közreadó”, Ingo Schulze a következőket fűzi a „barátnő” leveléhez: „Ha nem jutottam volna arra a meggyőződésre, hogy az itt összegyűjtött feljegyzések túlmutatnak a puszta szórakoztatáson, és magukban hordják a lehetőséget, hogy felélénkítsék a boldogság jelentőségéről folyó régi vitát, elzárkóztam volna a feladat elől.”
1. Gondolat kiadó, Budapest, 2004.
2. Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető, kilencedik kiadás, 451.
3. Ez a vigasz persze néha ironikus formát ölt, mint a tizenötödik történetben is, amely meseszerűen végződik. Az amerikai üzletember „megváltja” a szerencsétlen özvegyasszonyt és három lányát a nyomortól és gyalázattól, ez viszont annyira valószínűtlennek tűnik, hogy az irónia elkerülhetetlen. De a csoda megtörténik, és a szöveg mintha azt is sejtetné, talán nem is olyan elképzelhetetlen, hogy ilyen formában történjék meg. A történetben valójában a szegényember vágyálma jut kifejezésre, hogy megszabaduljon a nincstelenségtől – ehhez viszonyul ironikusan az elbeszélő.
4. Petyusina akár a ráérni nem tudó, figyelmetlen olvasó metaforájaként is olvasható, aki csak akkor képes felfedezni a szöveg/valóság titkait, és elmerülni bennük, ha megtorpantják, felrázzák, ahogy a füttyszó „kijózanítja” az asszonyt.
