Abraham Kuyper
KÁLVINIZMUS ÉS MŰVÉSZET
2
Az az ellenvetés, hogy ilyenfajta szimbolikus szolgálat létezett Izraelben is, egyáltalán nem gyengíti érvemet, sőt, inkább erősíti. Mert vajon az Újszövetség nem arra tanít bennünket, hogy az árnyékszerű istentisztelet, a mennyei dolgok képmásainak a szolgálata, mely természetszerűleg virágzott a régi szövetség idején, a beteljesült prófécia idejében elavulttá vált, „ami pedig megavul és megvénhedik, közel van az enyészethez”? (Zsid 8,13) Izraelben az ószövetségi időkben államvallással találkozunk, mely egy és ugyanaz volt az egész nép számára. Ez a vallás papi fennhatóság alatt állt; szimbólumokban fejeződött ki, később pedig Salamon csodálatos templomában lelt otthonra. Mihelyt azonban az árnyékok szolgálata betöltötte az Úrtól rendelt feladatát, eljött Krisztus, hogy hirdesse azt az órát, amikor Istent többé nem Jeruzsálem nagyszerű templomában, hanem sokkal inkább lélekben és igazságban imádják. Ezzel a próféciával van összhangban az a tény is, hogy az egész apostoli irodalomban nyomát sem találjuk a művészetnek az istentisztelet rendjében. Áron látható, földi papsága átadja helyét a Melkisédek rendje szerint való láthatatlan, mennyei főpapságnak. A tisztán spirituális áttör a szimbolikus homályon.
Második érvem az, hogy mindez teljesen megfelel a vallás és a művészet közötti magasabb rendű kapcsolatnak. Itt Hegelre és Hartmannra hivatkozom, akiket – lévén egyikük sem kálvinista – megbízható, elfogulatlan tanúkként idézhetünk meg. Hegel azt mondja, hogy a művészet, mely egy alacsonyabb fejlettségi fokon a még mindig érzéki vallást a legmagasabb kifejeződési formával ajándékozza meg, végül éppen művészi eszközei által segít e vallásnak abban, hogy megszabaduljon az érzékiség bilincseitől; mert bár meg kell hagyni, hogy egy alacsonyabb fejlődési szinten csakis az istentisztelet esztétikai jellege az, ami a szellemet fölszabadítja, mindazonáltal – mutat rá Hegel – „a szépművészet nem a legmagasabb rendű kiteljesedése” a szellemnek, mivel ez csak a láthatatlan spirituális birodalmában található meg. Hartmann pedig még inkább hangsúlyozza, hogy az istentisztelet és a művészet eredetileg elválaszthatatlan egységben jelent meg, ugyanis létezésének alacsonyabb fokán a vallás mindig hajlik arra, hogy elveszítse magát az esztétikai formában. Ebben a szakaszban, mondja Hartmann, az összes művészetek a kultusz szolgálatába szegődnek, nemcsak a zene, a festészet, a szobrászat és az építészet, hanem a tánc, az alakutánzás és a színművészet is. Másfelől, minél érettebbé válik a vallás szellemileg, annál inkább törekedni fog arra, hogy lerázza a művészet kötelékeit, tudniillik a művészet sohasem lesz képes a vallás legmélyebb lényegét kifejezni. E különválás történelmi folyamatának végső eredménye pedig szükségképpen az – vonja le a következtetést Hartmann –, hogy a vallás, mihelyt teljesen nagykorúvá válik, tartózkodni fog minden olyan izgalomtól, mellyel az esztétikai álérzelmek megmételyezhetik, hogy csak és kizárólag azoknak az érzelmeknek a serkentésére összpontosítson, melyek tisztán vallásos jellegűek.
Mind Hegel, mind Hartmann helyesen ítél ebben az alapvető kérdésben. A vallásnak és a művészetnek külön élettere van, ezek kezdetben annyira összefonódnak, hogy alig lehet megkülönböztetni őket; gazdagabb kibontakozásukat azonban szükségképpen követi, hogy e két terület különválik. Ha csecsemőket veszünk szemügyre, aligha mondhatjuk meg, melyik fiú és melyik lány közülük, ám amikor felnőnek, férfiként és nőként állnak előttünk, mindkettő a maga jellegzetes alakjával, sajátos vonásaival és megnyilvánulásaival. Hasonlóképpen, amikor a vallás is és a művészet is eléri fejlődése legmagasabb fokát, függetlenséget és önállóságot igényel; és a két tőről, mely kezdetben összefonódott, s úgy tűnt, ugyanazon növényhez tartozik, kiderül, hogy mindegyik saját gyökérrel rendelkezik. Ez az a folyamat, amely Árontól Krisztusig, Bésaléeltől és Aholiábtól az apostolokig vezet. És ugyanennek a folyamatnak köszönhetően a kálvinizmus magasabb helyet foglalt el a 16. században, mint a római katolicizmus. Következésképp a kálvinizmusnak nemcsak lehetősége, de engedélye sem volt arra, hogy vallásos alapelvéből saját művészeti stílust fejlesszen ki. Ha ezt megteszi, visszacsúszik a vallásos élet alacsonyabb szintjére. Ehelyett nemes törekvései közé kell tartoznia, hogy a vallást és az istentiszteletet mindinkább felszabadítsa az érzéki forma zsarnoksága alól, s élénken ösztönözze spirituális fejlődésüket. Ezt megtehette, a vallásos élet azon erőteljes érverésének köszönhetően, mellyel akkoriban, a 16. században az emberiség vérkeringését felpezsdítette. Az pedig, hogy napjainkban kálvini egyházainkat hidegnek és kopárnak találják, és az után sóvárognak, hogy a szimbolikust újra bevezessék templomainkba, az annak a szomorú ténynek tulajdonítható, hogy a vallásos élet érverése manapság annyival gyengébb, mint amennyivel erősebb volt mártírjaink idejében. Távol álljon tőlünk, hogy ebből jogot formáljunk egy alacsonyabb szintre történő visszatéréshez, a vallásos életnek ez az erőtlensége viszont arra kellene ösztönözzön bennünket, hogy imádkozzunk a Szentlélek erőteljesebb munkálkodásáért. Az öregekre jellemző második gyermekkor mindig fájdalmas, retrográd mozzanat. Az istenfélő ember, kinek szellemi képességei épek és tiszták maradnak, életének alkonyán sem tér vissza gyermekkora játékszereihez.
Érvelésemből azonban kimaradt valami: van még egy ellenvetés, amivel szintén szembe akarok nézni. Feltehető a kérdés, vajon egy igazán független életszemléletnek nem kellene megteremtenie a saját művészeti stílusát, még akkor is, ha e stílus egy tökéletesen világi irányzatként bontakozna ki. Értsük jól, hogy mi az igazi jelentése ezen ellenvetésnek. Nem arra utal, hogy a kálvinizmusnak, ha valóban esztétikai jelentőséggel bír, a művészet gyakorlatát egy bizonyos irányba kellett volna terelnie; az, hogy a kálvinizmus ezt valóban megtette, mindjárt ki fog derülni. Ennek az ellenvetésnek az értelme mélyebben gyökerezik, s először is azt a kérdést veti fel, hogy beszélhetünk-e egyáltalán világi művészeti stílusról; másodszor pedig megkövetelhető-e a kálvinizmustól, hogy megteremtsen egy ilyen tisztán világi és uralkodó művészeti stílust. Az első kérdésre adott válaszom a következő: a művészettörténetben nem létezik olyan mindent átfogó művészeti irányzat, amely a vallástól független volna. Figyelem, most nem egyetlen művészeti ág által létrehozott iskoláról beszélek, hanem olyan művészeti stílusról, amely azonos hatással van az összes művészeti ágra. A római és a reneszánsz művészetről bizonyos fokig elmondható, hogy mindamellett, hogy híjával voltak minden meghatározó vallásos ösztönzésnek, a művészi formák gazdag sokféleségét teremtették meg. Ha építészetről beszélünk, a római és a bizánci művészetben a dóm nem valamely vallásos gondolatnak, hanem a politikai erőnek volt a kifejeződése. A dóm világuralmat jelképezett, és noha kissé más értelemben, a reneszánszról is elmondható, hogy nem a vallásból nőtt ki, hanem a polgári és társadalmi élet köréből. Nos, a reneszánszt részletesebben tárgyaljuk majd előadásunk harmadik részében, ellenben ami a római művészeti stílust illeti, szeretném megjegyezni, hogy az olyan stílus, amely szinte minden motívumát a görög művészettől kölcsönözte, aligha dicsekedhet független, önálló jelleggel; másodszor pedig, Rómában az állam eszméje olyannyira azonosult a vallásos gondolattal, hogy amikor a művészet a római császárok idején elérte virágzásának tetőpontját, éppen égőáldozatokat mutattak be Divus Augustus tiszteletére, úgyhogy történelmietlen lenne továbbra is azt állítani, hogy az állam és a vallás abban az időben egymástól független volt.
De, eltekintve e történelmi következménytől, feltehető a kérdés, vajon egy ilyen mindent átfogó művészeti stílus létre tudott volna-e jönni valaha is a valláson kívül. Ahhoz, hogy egy ilyen stílus megszülethessen, a nép gondolati és érzelmi életében léteznie kell egy központi rendezőelvnek, amely a létezés egészét mintegy belülről határozza meg, és amely – következésképpen – e szellemi középpontból a legtávolabbi perifériáig fejti ki hatását. Nem mintha a nemzeti művészeti univerzum valaha is terméke lehetne az intellektuális gondolkodásnak; az intellektuális művészet nem művészet, és amikor Hegel a gondolati szférából próbálta levezetni, a művészet természete ellen intézett támadást. Intellektuális, erkölcsi, vallásos és esztétikai életünknek egyaránt megvan a maga külön élettere. Ezek az életterek egymással párhuzamosak, s egyik sem vezethető le a másikból. E négyszeres elágazásban igyekszik föltárulkozni a külvilág számára az a központi érzelem, ösztönzés és elevenség, amely lényünk misztikus gyökerében található. A művészet nem valamely főágnak az oldalhajtása, hanem önálló ág, mely közvetlenül életünk törzséből fakad, még ha mérhetetlenül közelebb áll is a valláshoz, mint gondolkodásunk vagy erkölcsi lényünk. Ha viszont föltevődik a kérdés, hogy miként jöhet létre egy olyan gondolati egység, mely e négy területet felölelné, mindjárt kitűnik, hogy a végesben ez az egység csakis azon a ponton található meg, ahol az a Végtelen forrásából a felszínre tör. Gondolkodásbeli egységről csakis egy jól kidolgozott filozófiai rendszer esetében beszélhetünk, és nincs olyan bölcseleti rendszer, mely ne jutna el odáig, hogy a Végtelennel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozzon. Hasonlóképpen, erkölcsi életünk sem lehet egységes, csak ha belső életünk összhangba kerül az erkölcsi világrenddel, és nem képzelhető el erkölcsi világrend, csakis ama Végtelen erő hatására, mely rendet teremtett ebben az erkölcsi világban. Ugyanígy, a művészet megnyilvánulása sem lehet egységes, csakis az Örök Szépség ihletésének köszönhetően, mely szépség a Végtelen kútfőjéből ered. Ennélfogva semmilyen meghatározó általános művészeti stílus nem jöhet létre, csakis annak a Végtelenből fakadó sajátos ösztönzésnek a hatására, mely legbensőbb lényünkben munkál. És mert éppen az a vallás kiváltsága az intellektussal, a moralitással és a művészettel szemben, hogy egyedül ő képes saját öntudatunkban bensőséges kapcsolatot létesíteni a Végtelennel, ezért a világi, minden vallásos alapelvtől független, általános művészeti stílus létrehozása egyszerűen képtelenség.
Értsük meg, a művészet nem valamiféle rojt, amit rászegnek a ruhára, és nem szórakozás vagy élvezet, amit hozzáadnak az élethez, hanem igen komoly erő ebben a mi jelenvaló életünkben, és ezért főbb megnyilatkozásainak szoros kapcsolatban kell állniuk egész életünk alapvető megnyilatkozásaival; s tekintve, hogy emberi létünk alapvető megnyilatkozásait az Istennel való kapcsolatunk uralja, vajon nem alacsonyítanánk le és becsülnénk alá a művészetet, ha azt gondolnánk, hogy az ágak, melyek a művészet törzséből fakadnak, függetlenek lehetnek attól a legmélyebb gyökértől, amellyel minden emberi élet rendelkezik Istenben? Következésképp egyetlen művészeti stílus sem származhatott a 18. század racionalizmusából, sem pedig az 1789-es elvből, és bármilyen fájdalmas is ez a mi 19. századunk számára, minden arra irányuló erőfeszítés, hogy új művészeti stílus jöjjön létre, eleve kudarcra volt ítélve; művészi alkotásai csakis akkor fognak valódi vonzerővel bírni, ha engedi magát a múlt csodáitól megihletni.
Így tehát önmagában nem létezik az a lehetőség, hogy sajátos művészeti stílus jöjjön létre a vallástól függetlenül; de még ha másként állna is a helyzet, akkor is ésszerűtlen volna – és ez a második érvem – megkövetelni a kálvinizmustól az ilyen világi irányzatot. Mert hogyan is várhatnánk el, hogyan is kívánhatnánk azt, hogy az a mozgalom, mely erejének forrását éppen abban találta meg, hogy minden embert és az egész emberi létet Isten színe elé idézte, az életéhez szükséges ösztönzést, szenvedélyt és ihletettséget Istenen kívül keresse, ráadásul egy olyan rendkívül fontos területen, mint a művészet?! Következésképpen egy szikra valóság sincs abban a megvető szemrehányásban, miszerint a saját építészeti stílus hiánya a kálvinizmus művészi szegénységét bizonyítaná. A kálvinizmus csakis vallásos alapelvének égisze alatt hozhatott volna létre általános művészeti stílust, és éppen mert a vallásos fejlődésnek olyannyira magas fokát érte el, alapeszméje megtiltotta neki, hogy hitvallását szimbolikus formában, látható és érzékelhető alakban juttassa kifejezésre.
Ezért a kérdést másként kell feltenni.
Dankuly Levente fordítása
Fotó: Gonzó
