Abraham Kuyper




KÁLVINIZMUS ÉS MŰVÉSZET

















2


Az az ellenvetés, hogy ilyenfajta szimbolikus szolgálat létezett Izraelben is, egyáltalán nem gyengíti érvemet, sőt, inkább erősíti. Mert vajon az Újszövetség nem arra tanít bennünket, hogy az árnyékszerű istentisztelet, a mennyei dolgok képmásainak a szolgálata, mely természetszerűleg virágzott a régi szövetség idején, a beteljesült prófécia idejében elavulttá vált, „ami pedig megavul és megvénhedik, közel van az enyészethez”? (Zsid 8,13) Izraelben az ószövetségi időkben államvallással találkozunk, mely egy és ugyanaz volt az egész nép számára. Ez a vallás papi fennhatóság alatt állt; szimbólumokban fejeződött ki, később pedig Salamon csodálatos templomában lelt otthonra. Mihelyt azonban az árnyékok szolgálata betöltötte az Úrtól rendelt feladatát, eljött Krisztus, hogy hirdesse azt az órát, amikor Istent többé nem Jeruzsálem nagyszerű templomában, hanem sokkal inkább lélekben és igazságban imádják. Ezzel a próféciával van összhangban az a tény is, hogy az egész apostoli irodalomban nyomát sem találjuk a művészetnek az istentisztelet rendjében. Áron látható, földi papsága átadja helyét a Melkisédek rendje szerint való láthatatlan, mennyei főpapságnak. A tisztán spirituális áttör a szimbolikus homályon.

Második érvem az, hogy mindez teljesen megfelel a vallás és a művészet közötti magasabb rendű kapcsolatnak. Itt Hegelre és Hartmannra hivatkozom, akiket – lévén egyikük sem kálvinista – megbízható, elfogulatlan tanúkként idézhetünk meg. Hegel azt mondja, hogy a művészet, mely egy alacsonyabb fejlettségi fokon a még mindig érzéki vallást a legmagasabb kifejeződési formával ajándékozza meg, végül éppen művészi eszközei által segít e vallásnak abban, hogy megszabaduljon az érzékiség bilincseitől; mert bár meg kell hagyni, hogy egy alacsonyabb fejlődési szinten csakis az istentisztelet esztétikai jellege az, ami a szellemet fölszabadítja, mindazonáltal – mutat rá Hegel – „a szépművészet nem a legmagasabb rendű kiteljesedése” a szellemnek, mivel ez csak a láthatatlan spirituális birodalmában található meg. Hartmann pedig még inkább hangsúlyozza, hogy az istentisztelet és a művészet eredetileg elválaszthatatlan egységben jelent meg, ugyanis létezésének alacsonyabb fokán a vallás mindig hajlik arra, hogy elveszítse magát az esztétikai formában. Ebben a szakaszban, mondja Hartmann, az összes művészetek a kultusz szolgálatába szegődnek, nemcsak a zene, a festészet, a szobrászat és az építészet, hanem a tánc, az alakutánzás és a színművészet is. Másfelől, minél érettebbé válik a vallás szellemileg, annál inkább törekedni fog arra, hogy lerázza a művészet kötelékeit, tudniillik a művészet sohasem lesz képes a vallás legmélyebb lényegét kifejezni. E különválás történelmi folyamatának végső eredménye pedig szükségképpen az – vonja le a következtetést Hartmann –, hogy a vallás, mihelyt teljesen nagykorúvá válik, tartózkodni fog minden olyan izgalomtól, mellyel az esztétikai álérzelmek megmételyezhetik, hogy csak és kizárólag azoknak az érzelmeknek a serkentésére összpontosítson, melyek tisztán vallásos jellegűek.

Mind Hegel, mind Hartmann helyesen ítél ebben az alapvető kérdésben. A vallásnak és a művészetnek külön élettere van, ezek kezdetben annyira összefonódnak, hogy alig lehet megkülönböztetni őket; gazdagabb kibontakozásukat azonban szükségképpen követi, hogy e két terület különválik. Ha csecsemőket veszünk szemügyre, aligha mondhatjuk meg, melyik fiú és melyik lány közülük, ám amikor felnőnek, férfiként és nőként állnak előttünk, mindkettő a maga jellegzetes alakjával, sajátos vonásaival és megnyilvánulásaival. Hasonlóképpen, amikor a vallás is és a művészet is eléri fejlődése legmagasabb fokát, függetlenséget és önállóságot igényel; és a két tőről, mely kezdetben összefonódott, s úgy tűnt, ugyanazon növényhez tartozik, kiderül, hogy mindegyik saját gyökérrel rendelkezik. Ez az a folyamat, amely Árontól Krisztusig, Bésaléeltől és Aholiábtól az apostolokig vezet. És ugyanennek a folyamatnak köszönhetően a kálvinizmus magasabb helyet foglalt el a 16. században, mint a római katolicizmus. Következésképp a kálvinizmusnak nemcsak lehetősége, de engedélye sem volt arra, hogy vallásos alapelvéből saját művészeti stílust fejlesszen ki. Ha ezt megteszi, visszacsúszik a vallásos élet alacsonyabb szintjére. Ehelyett nemes törekvései közé kell tartoznia, hogy a vallást és az istentiszteletet mindinkább felszabadítsa az érzéki forma zsarnoksága alól, s élénken ösztönözze spirituális fejlődésüket. Ezt megtehette, a vallásos élet azon erőteljes érverésének köszönhetően, mellyel akkoriban, a 16. században az emberiség vérkeringését felpezsdítette. Az pedig, hogy napjainkban kálvini egyházainkat hidegnek és kopárnak találják, és az után sóvárognak, hogy a szimbolikust újra bevezessék templomainkba, az annak a szomorú ténynek tulajdonítható, hogy a vallásos élet érverése manapság annyival gyengébb, mint amennyivel erősebb volt mártírjaink idejében. Távol álljon tőlünk, hogy ebből jogot formáljunk egy alacsonyabb szintre történő visszatéréshez, a vallásos életnek ez az erőtlensége viszont arra kellene ösztönözzön bennünket, hogy imádkozzunk a Szentlélek erőteljesebb munkálkodásáért. Az öregekre jellemző második gyermekkor mindig fájdalmas, retrográd mozzanat. Az istenfélő ember, kinek szellemi képességei épek és tiszták maradnak, életének alkonyán sem tér vissza gyermekkora játékszereihez.

Érvelésemből azonban kimaradt valami: van még egy ellenvetés, amivel szintén szembe akarok nézni. Feltehető a kérdés, vajon egy igazán független életszemléletnek nem kellene megteremtenie a saját művészeti stílusát, még akkor is, ha e stílus egy tökéletesen világi irányzatként bontakozna ki. Értsük jól, hogy mi az igazi jelentése ezen ellenvetésnek. Nem arra utal, hogy a kálvinizmusnak, ha valóban esztétikai jelentőséggel bír, a művészet gyakorlatát egy bizonyos irányba kellett volna terelnie; az, hogy a kálvinizmus ezt valóban megtette, mindjárt ki fog derülni. Ennek az ellenvetésnek az értelme mélyebben gyökerezik, s először is azt a kérdést veti fel, hogy beszélhetünk-e egyáltalán világi művészeti stílusról; másodszor pedig megkövetelhető-e a kálvinizmustól, hogy megteremtsen egy ilyen tisztán világi és uralkodó művészeti stílust. Az első kérdésre adott válaszom a következő: a művészettörténetben nem létezik olyan mindent átfogó művészeti irányzat, amely a vallástól független volna. Figyelem, most nem egyetlen művészeti ág által létrehozott iskoláról beszélek, hanem olyan művészeti stílusról, amely azonos hatással van az összes művészeti ágra. A római és a reneszánsz művészetről bizonyos fokig elmondható, hogy mindamellett, hogy híjával voltak minden meghatározó vallásos ösztönzésnek, a művészi formák gazdag sokféleségét teremtették meg. Ha építészetről beszélünk, a római és a bizánci művészetben a dóm nem valamely vallásos gondolatnak, hanem a politikai erőnek volt a kifejeződése. A dóm világuralmat jelképezett, és noha kissé más értelemben, a reneszánszról is elmondható, hogy nem a vallásból nőtt ki, hanem a polgári és társadalmi élet köréből. Nos, a reneszánszt részletesebben tárgyaljuk majd előadásunk harmadik részében, ellenben ami a római művészeti stílust illeti, szeretném megjegyezni, hogy az olyan stílus, amely szinte minden motívumát a görög művészettől kölcsönözte, aligha dicsekedhet független, önálló jelleggel; másodszor pedig, Rómában az állam eszméje olyannyira azonosult a vallásos gondolattal, hogy amikor a művészet a római császárok idején elérte virágzásának tetőpontját, éppen égőáldozatokat mutattak be Divus Augustus tiszteletére, úgyhogy történelmietlen lenne továbbra is azt állítani, hogy az állam és a vallás abban az időben egymástól független volt.

De, eltekintve e történelmi következménytől, feltehető a kérdés, vajon egy ilyen mindent átfogó művészeti stílus létre tudott volna-e jönni valaha is a valláson kívül. Ahhoz, hogy egy ilyen stílus megszülethessen, a nép gondolati és érzelmi életében léteznie kell egy központi rendezőelvnek, amely a létezés egészét mintegy belülről határozza meg, és amely – következésképpen – e szellemi középpontból a legtávolabbi perifériáig fejti ki hatását. Nem mintha a nemzeti művészeti univerzum valaha is terméke lehetne az intellektuális gondolkodásnak; az intellektuális művészet nem művészet, és amikor Hegel a gondolati szférából próbálta levezetni, a művészet természete ellen intézett támadást. Intellektuális, erkölcsi, vallásos és esztétikai életünknek egyaránt megvan a maga külön élettere. Ezek az életterek egymással párhuzamosak, s egyik sem vezethető le a másikból. E négyszeres elágazásban igyekszik föltárulkozni a külvilág számára az a központi érzelem, ösztönzés és elevenség, amely lényünk misztikus gyökerében található. A művészet nem valamely főágnak az oldalhajtása, hanem önálló ág, mely közvetlenül életünk törzséből fakad, még ha mérhetetlenül közelebb áll is a valláshoz, mint gondolkodásunk vagy erkölcsi lényünk. Ha viszont föltevődik a kérdés, hogy miként jöhet létre egy olyan gondolati egység, mely e négy területet felölelné, mindjárt kitűnik, hogy a végesben ez az egység csakis azon a ponton található meg, ahol az a Végtelen forrásából a felszínre tör. Gondolkodásbeli egységről csakis egy jól kidolgozott filozófiai rendszer esetében beszélhetünk, és nincs olyan bölcseleti rendszer, mely ne jutna el odáig, hogy a Végtelennel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozzon. Hasonlóképpen, erkölcsi életünk sem lehet egységes, csak ha belső életünk összhangba kerül az erkölcsi világrenddel, és nem képzelhető el erkölcsi világrend, csakis ama Végtelen erő hatására, mely rendet teremtett ebben az erkölcsi világban. Ugyanígy, a művészet megnyilvánulása sem lehet egységes, csakis az Örök Szépség ihletésének köszönhetően, mely szépség a Végtelen kútfőjéből ered. Ennélfogva semmilyen meghatározó általános művészeti stílus nem jöhet létre, csakis annak a Végtelenből fakadó sajátos ösztönzésnek a hatására, mely legbensőbb lényünkben munkál. És mert éppen az a vallás kiváltsága az intellektussal, a moralitással és a művészettel szemben, hogy egyedül ő képes saját öntudatunkban bensőséges kapcsolatot létesíteni a Végtelennel, ezért a világi, minden vallásos alapelvtől független, általános művészeti stílus létrehozása egyszerűen képtelenség.

Értsük meg, a művészet nem valamiféle rojt, amit rászegnek a ruhára, és nem szórakozás vagy élvezet, amit hozzáadnak az élethez, hanem igen komoly erő ebben a mi jelenvaló életünkben, és ezért főbb megnyilatkozásainak szoros kapcsolatban kell állniuk egész életünk alapvető megnyilatkozásaival; s tekintve, hogy emberi létünk alapvető megnyilatkozásait az Istennel való kapcsolatunk uralja, vajon nem alacsonyítanánk le és becsülnénk alá a művészetet, ha azt gondolnánk, hogy az ágak, melyek a művészet törzséből fakadnak, függetlenek lehetnek attól a legmélyebb gyökértől, amellyel minden emberi élet rendelkezik Istenben? Következésképp egyetlen művészeti stílus sem származhatott a 18. század racionalizmusából, sem pedig az 1789-es elvből, és bármilyen fájdalmas is ez a mi 19. századunk számára, minden arra irányuló erőfeszítés, hogy új művészeti stílus jöjjön létre, eleve kudarcra volt ítélve; művészi alkotásai csakis akkor fognak valódi vonzerővel bírni, ha engedi magát a múlt csodáitól megihletni.

Így tehát önmagában nem létezik az a lehetőség, hogy sajátos művészeti stílus jöjjön létre a vallástól függetlenül; de még ha másként állna is a helyzet, akkor is ésszerűtlen volna – és ez a második érvem – megkövetelni a kálvinizmustól az ilyen világi irányzatot. Mert hogyan is várhatnánk el, hogyan is kívánhatnánk azt, hogy az a mozgalom, mely erejének forrását éppen abban találta meg, hogy minden embert és az egész emberi létet Isten színe elé idézte, az életéhez szükséges ösztönzést, szenvedélyt és ihletettséget Istenen kívül keresse, ráadásul egy olyan rendkívül fontos területen, mint a művészet?! Következésképpen egy szikra valóság sincs abban a megvető szemrehányásban, miszerint a saját építészeti stílus hiánya a kálvinizmus művészi szegénységét bizonyítaná. A kálvinizmus csakis vallásos alapelvének égisze alatt hozhatott volna létre általános művészeti stílust, és éppen mert a vallásos fejlődésnek olyannyira magas fokát érte el, alapeszméje megtiltotta neki, hogy hitvallását szimbolikus formában, látható és érzékelhető alakban juttassa kifejezésre.

Ezért a kérdést másként kell feltenni.


Dankuly Levente fordítása


Fotó: Gonzó





Adorjáni Panna


Habakuk

képzeletbeli bátyja


Habakuk képzeletbeli bátyja és az én valódi szerelmem Leontin volt, aki megtanított mindkettőnket a fellegek felett repülni. Világos este volt, Leontin egy lemezjátszó mellett kuporgott, mindegyre egy hallgathatatlan Mozart-hegedűversenyt fülelve. Ezt én magam játszom, mondta nekem, aki éppen megpróbáltam észrevétlenül elosonni mellette, mivel mindenki azt rebesgette róla, hogy tüzet köp és soha nem alszik. Leontin azonban kiegyenesedett, s csóré testét az orrom elé tolta. Akkor csodálatos szoborrá meredtem, s kemény testemben visítozni kezdett a lélek, riadt kacérsággal. Leontin felemelt az égbe, s megígérte, hogy elvisz a bálba, ahol magam láthatom Hamupipőkét, amint pipellője beleragad egy ottfelejtett rágógumiba. Leontin tehát gyengéden tartott karján, s megdöbbentő gyorsasággal súgta fülembe a bonyolult tánclépéseket, nekem, aki soha nem látott még táncot. Fél szememmel Hamupipőkét lestem, aki bosszantóan szép volt, mentes mindenféle jelzőtől, amit a mesék ráaggattak. Idősnek tűnt, majdnem harmincévesnek, s mély hangon énekelt, miközben percenként váltogatta partnereit. Mindeniket egyformán szerette, fiatalok voltak és szájuk szélén csorgott le a szenvedély, könnybe lábadt szemekkel néztek Hamupipőke bugyogó melleire, mint valami száz-csodára. Én csak forogtam engedelmesen, Leontin pedig szép nyugodtsággal szavalta a tánclépéseket, olyan egyszerűen, hogy egy lépést se vétettem el. Hamupipőke pedig mindegyre félrelépett, s kedvére változtatta át az ezeréves múltú forgásokat girbe-gurba csavarodásokká. Nem táncolsz vele, kérdeztem Leontintól szégyenlősen, mert észrevettem, hogy Hamupipőke éles villogásokat lövell felém rózsaalakú szeméből. Amikor válaszul két lépés körülményes leírása között Leontin azt mondta, hogy dehogyis, hiszen borzasztó táncos, akkor éppen olyan közel voltunk Hamupipőkéhez, hogy azonnal sírásra szerettem volna fakadni, s térden állva kérni a nemes nőt, hogy fogadjon el engesztelőáldozatul Leontin bűnéért. A tánc azonban változatlanul folytatódott, minden mesék legszebbje pedig éppen Habakukot szorította zsaroló szerelemmel a mellére, s legnagyobb meglepetésemre el is tűntek a kastély egyik zugában, talán hogy jobban szemügyre vegyék a cipőcskét, amely az elmesélendő események borzasztó intrikusává vált. Akkor Leontin már valahányadszorra vágott bele hozzám intézett szerelmi monológjába. Nem átallotta ezerszer is elmondani, végtelen türelemmel. Egykedvűen mondtam igent arra, hogy tiszta szívvel tudom viszonozni szent érzéseit, melyeket irántam táplál (nagy harsogással és férfiúi büszkeségének díszes alábbhagyásával). S akkor vettem észre, hogy a csodálatos Hamupipőke újra táncol, most talán még szebb, még nagyobb és még öregebb, ruhája olyan hatalmas, hogy mindenkit lesöpör a parkettről, így minket is, Leontint meg jómagamat. Aztán Habakuk fölkérezkedett hozzá a következő táncra. Kíváncsian lestem a pipellőjét, mert biztos voltam benne, hogy legalább 43-as lába van, ekkora formátumban azonban ez is kicsinek számított. A gyors tánc során Habakuk merészen emelgette az asszony szoknyáját, a harisnyakötő is kilátszott, majd a csipkés úri alsónemű, majd a köldök a maga szégyentelen pucérságában, de tovább már nem lehetett belátni Hamupipőke titkaiba, mert a ruháját ügyesen összefűzték dúlt keblei alatt. Ami felette lihegett, az már csak a Habakuké volt, én azonban megböktem Leontint, s együtt bámultuk (én megrökönyödve, ő meg feszengő apátiával), hogy a királynő mezítláb táncol, nagy lábujjai húsosak és kívánatosak voltak, büszkén kopogtak, ritmusos melódiában, miközben Habakuk otromba csizmája puhán csattant a padlóhoz, lábujjhegyen, alázatos némaságban. Dühösen kiszaladtam a bálteremből, s láttam, hogy egy kisebb és jelentéktelenebb Hamupipőke ugyancsak kifele szalad, sírós szemekkel, ahogyan a mesékben olvasni lehet, s kecsesen maga után szeretné hagyni jobb pipőcskéjét. A nagy szuszogásban ez a bizonyos Hamupipőke majd orrabukott, ahogy ugrálva kilépett az illető cipőből. Kissé távolabb aztán annak rendje s módja szerint a földhöz csattant. Ott kipukkadt, s eltűnt a sötét éjszakában. Közben tizenkettőt ütött az óra, bent folyt tovább a tánc, Habakuk szerelmes förtelme az igazi Hamupipőkével, akiről most már tudtam, hogy mit sem tud a meséről, se rólam, se Leontinról… ó, Leontin pedig azidáig elrepült, s mivel az én szívemet is dobogtatta valami üres fájdalom, elrepültem én is. Kerestem Leontint meg a történet elején említett lemezjátszót, benne hallgathatatlan, de mégis evilági Mozart-hegedűversennyel. Ám minduntalan hátralestem, hogy nem bukkan-e föl a rémséges estimese forró fellegeiből maga Habakuk is, aki pedig mindig hűséges volt hozzám.





Fotó: Bartis Noémi





Láng Orsolya















Kalendárium 
 
Január 
Szobád falán penészvirág nyílik.
Lángrózsa jégvirágot hervaszt.
Lakásodban új bútor fényesül: az év.
Február 
Halkan folyik a vízöntő tenyeréből a gleccser.
Március 
A levegőt még nem tudod tüdőre szívni.
A szíved egy újszülött ráncos talpához hasonlít.

Április 
Pubertáskorát éli a zöldfülű rét –
pitypangokat pattogzik a fű
és a rügy megnyitja hüvelyét.

Május 
A szél ujjbegye alatt lúdbőröző folyó.
A pillanat padlóra ejtett ingeink gyanánt
gyűrődik össze hirtelen.

Június 
Nézi új lombját a fa
az olvadó ég foncsorában.
Árnyéka nincs (akár az angyaloknak):
dicsfénye pont fölötte áll.
Július 
Az utak fölött pára remeg,
s te az aszfaltként gőzölgő vízre lépsz.
Augusztus 
Oroszlánok és papírhajók.
A forróság 1000 fogú, a melegség kezes.
Világvégek és feltámadások kereszttüzében oltsd magad.
Szeptember 
A testeken átsüt a nap.
A tárcájában őrzött röntgenfelvételeken

áttetszőek vagyunk.
Október 
Mélabú, a te hajad vattacukor illatú.
Hull a táj, mint megannyi őszi cserebogár.
Sokasodnak az ősz telkei, ó, kikericsek méregkelyhei!
November 
Vitrinében csontvázak ragyognak, halott fecskék nippjei.
December 
Az utcán elkapott tág tekintetek.
Amint ünnepre fent kedvvel megcsodálják
a neurotikusan rángó fényeket.


Fotó: L. O.