Baló Levente

Ajtón kívül

Folyton-folyvást ajtókon megyünk be, ajtókon lépünk ki, hogy aztán újabb ajtókba ütközzünk, kopogtatunk, kilincselünk...

Baló Leventének szemlátomást nincs kedve kilincselni, elhiteti magával, és persze velünk szintén igyekszik elhitetni, hogy kilincselésre semmi szükség, az élet szabad, fesztelen, kötöttségek nélküli szemlélői lehetünk,

[Az egyik, iszonyú szerencsésen az elpuskázottság és kidolgozottság határán egyensúlyozó képen a kislány nem azért fogja a kilincset, mert be akar jutni valahova, ki se azért lépett, hogy még fel se szusszanva, ki se fújva magát (vajon mi történhetett bent?) mindjárt egy másik ajtóba botoljon... Habár a fényképezőgép tolakodó lencséje mintha megtorpanásra késztetné... Az elkapott pillanat mégis inkább tapintatot sugall. Mint egy lopott csók. Amiről eldönthetetlen, hogy ki adja kinek...]

vagy legalábbis azt, hogy vannak pillanatok (és hát nincsenek?!), amikor az ajtókat magunk mögött avagy nyitva hagyhatjuk... Hogy van kötetlen életforma.

Vidék versus város?

Ez így túl szimpla lenne, már csak azért is, mert némelyik fotó nagyvárosban készült; itt BL a figyelemnek ugyanazokat a spontán technikáit működteti, amikor elkattint egy-egy képet: nem is annyira a kép egésze, mint valamely, olykor nehezen, hosszas keresgélés után felfedezhető, kívül eső részlete alkotja a látvány értelmi-érzelmi centrumát... Mintha csak a nézőre lenne bízva, hogy mit tekint, tekint-e valamit a maga lelki-szellemi beállítottsága, netán esztétikai ízlése, szakmai felkészültsége szemszögéből központinak, kiemelkedőnek...

¤

A legtöbb képen magunkon, azaz házon, ajtón kívül vagyunk. Ám magunkból kilépni, akárcsak egy ajtón, nem is olyan könnyű! Hiszen mi minden megköthet: megszokás, kényelem, beidegződés, megélhetés, szerelem stb.

Baló Levente, legalábbis e képek tanúsága szerint, ha magából (preferenciáiból, reflexeiből) képtelen is kilépni, mint egy ajtón (ki képes?!), kifejezetten utálja a kötöttségeket, ki nem állhatja a zárt tereket, s nincs kizárva, hogy akkor is a folyamatos kintlevés/kintlétel mellett döntene, ha a megélhetése forogna kockán... Avagy éppen ez a megélhetése? Szerelme?

(Dankuly Csaba: Szabadtéri bóklászások)

A válogatás a kolozsvári FOTOmART Galériában február 9-én, 18.00 órakor megnyíló kiállítás anyagából készült

Quintus Horatius Flaccus

Leuconoéhoz

Ne firtasd! Tudni tilos nekem is, neked is

mily véget adtak az istenek, Leuconoé,

és Babilón jósainak blöffjeiből se okulj.

Mennyivel üdvözítőbb elszenvedni, mi nem várt!

Akár több telet rendelt el számunkra Juppiter,

akár ez most az utolsó, mely a Tirrén-tenger

szirtjei közt zavarog, légy bölcs, szűrd le a bort és

mesd el a kurta időtől a hosszú reményt.

Míg fecsegünk, lásd, fut a perc, az irígy:

szüreteld a napot, s ne igen bízz a jövőben.

Bandusia forrásához

Ó, Bandusia kristálynál tisztább forrása,

vized a borral ér fel, partod virággal teli,

holnap kecskebakot kapsz tőlem,

homlokán most rügyezik ki a szarv

amivel később nőstényért döfne sebet;

mindhiába: a nyüzsgő nyáj sarja vörös

vérrel színezi ki hullámaid

jéghideg hurkait.

És mikor eljön a kánikula, lángjai

meghőkölnek medred előtt, ahonnan

hűvöst lehelsz az igavonók égő

tagjaira és a bolygó csorda felé.

A híres források közé kerülsz ezalatt,

mert szólok a tölgyről e sorban,

amelyről a szomjasak rálelnek

a kőre, ahonnan alábuzogsz.

Epilóg Melpomenéhez

Áll végre az emlékmű, mely az ércnél

tartósabb, magasabb, mint a Kheopsz-piramis,

amelyet nem kezd ki az ónos eső,

nem horzsol sem az északi szél,

sem a számtalan év marathóni futása.

Nem tűnök el, lényegem elkerüli a halál:

hírem túlnő, mint a köröm meg a haj,

s átnyúl a századokon. Míg lesz főpap,

ki a hegyre vezesse a Veszta-szüzet,

engem idéznek majd, hol a vad Aufídus

zúg, s hol a tikkadt földön időznek a

szolga parasztok, s mondják: lám az utolsó

Elsőként tanította meg éol dalra latin füleink.

Érdemeimből szabd ki magadra, amennyi

megillet, Melpomené, s ha jut nekem is,

úgy delphi babér koszorúzza hajam.

Chloéoz

Amikor közelemből menekülsz, Chloé,

eltévedt őzsutaként keresed anyukád

melegét a vadonban, szellő űz, inalásra

késztet egy árnyék.

Rügy moccan az ágon, jő a tavasz,

vagy ág hasad egy vadrózsa tövén,

egy gyík napozik, zöld háta kivillan,

szíved térdremegés.

Tán azt gyanítod, nagymacska vagyok,

s széttéplek, ha nyomodra akadtam?

Hagyd el anyádat, őzből nő lettél,

s kész, hogy férfira lelj. [*]

Láng Orsolya fordításai

Fotó: Bartis Noémi

---

[*] A fordítások Adorjáni Mária nyersfordításai alapján készültek

Bertók Beatrix

KÖNYVÍZELÍTŐ

Drága könyv

Erről a könyvről[*] talán annyit kellene csak mondani: kihagyhatatlan. Mit is tehetnénk egyébként hozzá ahhoz, amit Károlyi Csaba mond a füllapon? Nem mintha tényleg mindent elmondana, hanem tényleg mindent elmond abban a néhány szóban.

Olvasom Polcz Alaine könyvét, és azt mondanám: Egy kivételes ember írásait olvasom... Polcz Alaine esszéiben, az általa lejegyzett elmélkedésekben, történetekben nincs semmi írói trükk, a lejegyző beszél, közvetlenül, magáról. Úgy, ahogy ő látja a világot.

Nagy dolog ez. És veszélyes is. Ebbe könnyen bele lehet bukni. Könnyen lehet belőle érzelgősség, személyeskedés, naiv szöveg, ilyesmi. De itt nem lesz. Hanem lesz lelket gyönyörködtető, barátságos hang, meg tiszta, egyszerű mondatfűzés. Pedig a mondatok mögött nagyon kemény személyes tapasztalatok vannak.

Mondanám, ha nem vennék ki a számból a szavakat. Csakhogy kiveszik. Méghozzá nem kis bosszúságomra. Vagy örömömre-megkönnyebbülésemre? Bizony attól függ. Mert mit is mondhatnék én még ezek után? Amikor pedig úgy fűt a vágy, hogy szóljak e drága könyvről, igen, e pénzbeli értékben nem mérhető drága könyvről, ha csak néhány sorban is, sőt ha csak lehet, néhány sorban, ahogy azt a fülszöveg teszi...

De nincs mese, be kell látnom, hogy megelőztek.

Ám meglehet, az olvasás gyönyörűségében a legkevésbé sem!

Drága barátaim, a tartalomból: Az olvasásról...; A szerelemről...; Szegénység - gazdagság; A gyász; Mi Atyánk.

---

[*] Éjjeli lámpa, Jelenkor, Pécs, 1996, 1999, 2000, 2008