Marcel Reich-Ranicki

Kölcsönadott évek

„A fiam zsidó és lengyel is egyszerre. Hogyan fognak vele bánni az ön iskolájában?” – kérdezte anyám a berlin-wilmersdorfi Fichte gimnázium igazgatóját. 1935-öt írtunk. Azt hiszem, anyám kissé eltúlozta a dolgokat, ugyanis annak ellenére, hogy lengyel városban születtem (amelynek közvetlen szomszédságában az első világháború végéig a német birodalom határa húzódott), természetes módon zsidónak tartottam magam, aki kisgyerekként Berlinbe jött, de semmi esetre sem lengyelnek, sokkal inkább berlininek. De lengyel állampolgár voltam, tehát két szempontból is idegen és kívülálló. Időközben anyám a provokáló kérdéseivel elérte, amit akart: az igazgató udvariasan biztosította őt afelől, hogy aggodalmai alaptalanok. Egy német, poroszos iskolában az igazságosság a legfőbb elv. Hogy egy diák az eredete miatt hátrányba kerüljön, avagy ezért zaklassák, mindez a Fichte gimnáziumban elképzelhetetlen. Az iskolának hagyományai vannak.

Erről a beszélgetésről anyám kendőzetlen elégtétellel beszélt az ebédnél: ismét bebizonyosodott, amiről ő szentül meg volt győződve – hogy Németországban, a körülmények dacára, derék emberek gondoskodnak arról, hogy az igazságot és a rendet ne tiporhassák mindenütt lábbal.

Amikor a húsvéti szünet után – időközben másodikos felsőgimnazista lettem – először léptem be az Emser utcai Fichte gimnázium épületébe, az igazgatót, aki az anyámnak úgy megtetszett, már nem lehetett ott látni. Kényszernyugdíjaztatásról suttogtak. Utódját Heiningernek hívták. A nemzeti ünnepeken szokáshoz híven elegáns, gazdagon aranyozott barna egyenruhában jelent meg. „Aranyfácán” volt – így nevezték az NSDAP[1] magasabb rangú hivatalnokait. Átiratkozásomat egy rendkívüli körülmény tette szükségessé: 1935-ben az addigi iskolámat, a Werner Siemens gimnáziumot felszámolták Berlin-Schönebergben. Szokatlan intézkedés volt. Nem sokkal azelőtt, a weimari köztársaság immár agyonátkozott korában, jobbára az iskolák alapítása, semmint megszüntetése volt a megszokott. Az intézkedés okai az idő adta körülmények voltak. Schönebergben, legalábbis a Bajor és a Viktória-Luise tér környékén sok zsidó lakott. Néhányan közülük nem tudták már megengedni maguknak, vagy nem látták értelmét annak, hogy gyermekeiket felsőbb iskolába járassák. Így aztán rögtön a hatalomátvétel után a Werner Siemens gimnázium diáklétszáma erősen megcsappant. Ezenkívül az új hivatalok szemében állítólag nagyon rossz intézmény hírében állott: liberálisnak, hacsak nem baloldalinak számított.

A nemzeti-szocialista uralkodást hamarosan érezni kezdtük, mindenekelőtt sajátos módon. 1933. február 28-a reggelén tíz óra körül mi, első gimnazisták a nagyszünetben labdaütős játékkal voltunk elfoglalva, aminek a valódihoz vajmi kevés köze volt, és amihez mi mesterien gyúrt uzsonnapapír labdacsokat használtunk. Szinte egyáltalán nem tűnt fel, hogy az idősebb diákok csoportokba verődve állnak és izgatottan beszélgetnek egymással. A szünet után, amikor a tanárunk megállt az osztályunk ajtajában, és nyers hangon a nagyterembe terelt, akkor kezdtük csak gyanítani, hogy valami rendkívüli dolog történhetett. A Werner Siemens gimnázium igazgatója, egy nyugodt ember, rövid beszédet tartott, nem volt igazán tartalmas. Legfontosabb mondata így hangzott: „Megtiltom minden diáknak, hogy azt higgye: a nemzeti-szocialisták gyújtották fel a Reichstagot!”[2] Provokálni akart-e, vagy pusztán naiv volt? Mindenesetre gyorsan el is tűnt az iskolából, politikai okok miatt – mondták.

Az oktatásban eleinte semmit sem lehetett érezni az új szellemből – csak azt, hogy az olvasókönyben levő Heine-verseket (német örökség) már nem vettük át. Egy antiszemita esetre azért mégiscsak emlékszem. Kézilabdajáték közben R. úgy érezte, hogy L. szabálytalanul támadja. Mindketten nagyon jó játékosok voltak, az egyik HJ-vezető[3], a másik zsidó. A küzdelem hevében R. ráordított L.-re: „Koszos zsidó!” Az effajta szitkozódás a diákok között 1934-ben nem volt szokásos, így aztán kisebb felháborodást keltett. Az ügyről tudomást szerzett az osztályfőnök, dr. Reinhard Knick. Következő óráján kissé ünnepélyes beszédet tartott: „A mi megváltónk is zsidó volt... Mint keresztény ember nem érthetek egyet...” stb. Némán hallgattunk mind, a HJ-vezető R. is. De a hallgatása nem tartott sokáig. Az történt ugyanis, hogy néhány nap múlva Knicket behívták a HJ területi (vagy valami ehhez hasonló hivatal) vezetősége irodájába, aztán kihallgatta a Gestapo is. Keresztény nézeteire hivatkozott, a rendőrség figyelmezette, megfenyegette. A következmények sem várattak magukra; az iskolai év végére áthelyezték a Hohenzollern gimnáziumba, ugyancsak Berlin-Schönebergben.

Az 1930 és 1938-as évek között egyik tanáromnak sem köszönhetek annyit, mint ennek a doktor Knicknek. Hogy valóban az Ifjak Mozgalmának tagja lett volna, nem tudom, de mindig volt benne valami fiatalos hév. Akkoriban ötvenes évei elején vagy derekán lehetett, sovány, magas, a már ritkuló haja szőke, szeme világoskék. Amint nagyobb diákok elmondták, korábban őt így nevezték: a Szőke Álmodozó. Igen, ez volt: álmodozó, rajongó, olyan, aki a természeténél fogva azt hiszi, hogy irodalom és zene, művészet és színház nélkül az életnek nincs semmi értelme. Fiatalságát meghatározta az akkori költészet: Rilke, Stefan George és az ifjú Gerhart Hauptmann, akit (enyhe rosszallással ugyan, de) szeretett. Szájából az „Aki a lángot egyszer is körbejárta”[4] George-sor nem puszta intésként, hanem hitvallásként hangzott.

Knick nem csupán sokoldalú és lelkes nevelő volt – matematikát, fizikát, kémiát és biológiát, de még németet is tanított –, hanem rendező, színész, szavaló és zenész is. A színdarabokról, amiket a húszas években a Werner Siemens gimnázium aulájában rendezett, még az én időmben is sokat meséltek. Minthogy a nézőtér zsúfolásig megtelt tanárokkal, tanulókkal és ezek szüleivel, minden előadást többször is meg kellett ismételni.

Victor Barnowsky rendező, akkoriban – 1924-ben – a Lessing-színház igazgatója, hallott ezekről az előadásokról, megnézett egyet, és el volt tőle ragadtatva. Rögtön felajánlotta neki, hogy rendezzen egy darabot a Lessing-színházban, rábeszélte a vonakodó Knicket, és biztos volt abban, hogy nagy felfedezést tett. Az első próba után Knick feladta: a szerződés felbontását kérte. Az ok: már ez az egy próba is megmutatta neki, hogy az a színház, amit ő magának elképzelt, nem valósítható meg hivatásos színészekkel, ezek után is műkedvelőkkel szeretne dolgozni.

A színdarabjai közül csak egyet láttam. 1936 körül lehetett, amikor én már javában a Fichte gimnáziumba jártam. Knick a Hohenzollern gimnáziumban rendezte Shakespeare Viharát, és maga is játszott Prospero szerepében. Meg voltam hatódva, de amikor röviddel utána meglátogattam, nem bírtam leplezni a véleményemet. Knick alaposan átdolgozta a szöveget, és többek között a Prospero epilógusát Hebbel Nibelungjának végsorával zárta: „Annak a nevében, aki a kereszten halványult el.” Shakespeare ilyen természetű keresztényítése számomra megengedhetetlennek tűnt. Meglepetésemre Knick rögtön igazat adott nekem. De annak fényében, ami Németországban történik – tette hozzá –, nem elegendő, hogy jó színházat csináljunk, sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy a színházzal az eszményekre emlékeztessünk, amelyek most fontosabbak, mint valaha.

A másik kifogásom: a Viharban két világ áll szemben egymással – a középpontban egy arisztokratikus, finom és melankolikus Prospero, valamint Miranda nevű lánya révén, meg egy vulgáris, részben pórias, részben állati világ Caliban, Trinculo mókamester és a mindig részeg Stephano által. Ebben a darabban engem a költői-gondolati világ ragadott meg, és minden mást, rondát és primitívet elutasítok. Knick azonban az egyszerű és közönséges elemeket hangsúlyozta ki, ezzel olyan egyensúlyt teremtve, ami nem vált javára a Viharnak.

Mindent figyelmesen végighallgatott, egyáltalán nem volt haragos, és nagyjából a következőket mondta: „Az élet nemcsak Prospero, hozzátartozik Caliban is, bármennyire nem tetszik ez neked. Ez ugyanannak a kérdésnek két oldala, mindkettő fontos. Figyelj arra, hogy – például ma – ne csak az egyik oldalát vedd észre, és ne téveszd szem elől a másikat.”

Az ezután következő időben többször is volt alkalmam felkeresni Knicket steglitzi lakásán, mindig délutánonként pontosan 5 órakor; a felesége 6 órakor mindig kopogtatott az ajtón, jelezve, hogy el kell búcsúznom. Hogy a rendelkezésre álló időt alaposan kihasználhassam, minden látogatásra felkészültem: mindig egy papírszelettel jöttem, amire sok név és cím volt feljegyezve. Beszámoltam neki olvasmányélményeimről, ő meg helyeselte vagy kijavította észrevételeimet. Vajon miért vesződött velem annyit? Ki tudja, talán ennek is köze lehetett a Harmadik Birodalomhoz.

Amikor 1946 elején a háború után először jártam Berlinben, rögtön Steglitzbe mentem. Természtesen kikérdezett, hogyan sikerült túlélni az időket, és mi lett a családommal. A beszámolóm nyomán, ami címszavakra korlátozódott, nem kívánt semmit sem mondani a nácikról, akik neki és a hozzá hasonlóknak annyi rosszat tettek. Ekkor már gimnázium-igazgató volt.

Mesélte, hogy szinte minden nap vannak látogatói, a vendégek többnyire amerikai vagy brit egyenruhát viselnek. Biztosan az egykori zsidó diákjai. Egytől-egyik háláról beszélnek – mondta. Hálásak – de miért? Én csak a magam személyéről beszélhetek. Ő, Reinhold Knick, az első ember volt az életemben, aki számomra olyan fogalmakat testesített meg – mint a német idealizmus –, amelyekről én csak könyvekből tudtam, és amelyekben 1933 után egyre nehezebb volt hinni.

Egyszóval: ez a Knick szokatlan ember volt, de nem rendkívüli képviselője a szakmájának. A tanáraim, akikkel dolgom volt, oszthatók-e egyszerűen két csoportra: nácikra és nem-nácikra? Dehogy, a választóvonalat más szinten kell keresni. Egyesek – se több, se kevesebb – rendszerető, kötelességtudó hivatalnokok voltak. Latint és matematikát, irodalmat vagy történelmet tanítottak, nem volt ennek jelentősége. Általában jól felkészülve jöttek az órára, és eleget tettek az előírt tantervnek. Ha nem idegesítettek, vagy nem hajszoltak, mi is korrektül viselkedtünk. Közömbösség uralkodott – éspedig mindkét részről. A többi tanár sem volt feltétlenül elkötelezett pedagógus. És mégis erősen érezhető volt az odaadásuk. Fiatal korukban valószínűleg más foglalkozásról álmodtak: kutatók vagy írók, zenészek, netán festőművészek akartak lenni. Az álomból azonban nem lett szinte semmi, ki tudja milyen okból. Így aztán végül az oktatásba kerültek, vagy ott ragadtak le. De nem hagytak fel a zene vagy irodalom szeretetével, a művészetre és a tudományra vágyódtak, csodálták a francia szellemiséget, az angol mentalitást. Pontosan ezért, hogy keserűségükön és lemondásukon felülkerekedhessenek, ebből a szeretetből, vágyódásból és csodálatból merítették erejüket azok, akiknek naponta meg kellett kínlódniuk a gyerekekkel és kamaszodókkal.

Az biztos, hogy nem voltak mindig gondosan felkészülve, és nem tétováztak eltérni imitt-amott a hivatalosan előírt tananyagtól. Ezért hálásak voltunk nekik. Amiket pedig az oktatás mellett meséltek, sohasem volt unalmas, és felpezsdítette a fantáziánkat. Ez a tény alkalomadtán még fel is lelkesített bennünket. Ilyen rajongó tanár volt Fritz Steineck. Csak egy szenvedélye volt: a zene. Ha egy Haydn-oratóriumot, Schubert-dalt vagy Wagner-operát magyarázott, mindig teljes odaadással beszélt, szenvedélyes hangon. Számára végtelenül fontos volt – legalábbis mi úgy hittük –, hogy meggyőzzön minket arról, egyáltalán és miért oly nagyszerű egy bizonyos Mozart- vagy Beethoven-részlet. És ő hálás volt, legalábbis nekem úgy tűnt, azoknak (a zsidóknak is), akik a zene iránt komolyan érdeklődtek. Nem emlékszem, hogy az óráján lettek volna náci dalok. Egyszer, amikor a hangszeren játszó diákok tündökölni akartak, és klasszikus zenével hozakodtak elő, egy zsidó fiú másoktól eltérően ronda slágert játszott el; megijedtünk, hogy Steineck szigorúan kioktatja. Őt azonban a történtek nem bőszítették fel, csak elkeserítették. Halkan azt mondta: „Ez gyenge zene volt. Ám gyenge zenét is lehet rendesen játszani.”

Elkérte a kottát, amit ujja hegyével irtózva fogott meg, és a zongorához ült. Nem tartotta rangján alulinak, hogy eljátssza nekünk a slágert. Csodálatos pedagógus volt, szeretetreméltó ember. Hozzá kell tennem, amit csak most, 1982 júliusában tudtam meg: Steineck, a zenetanár, oszlopos tagja volt az NSDAP-nek, nem is akármilyen. Még egyebeket is megtudtam róla. A Fichte gimnáziumban szokás volt az érettségizőket minden évben az És most a szerencsés vég című dallal búcsúztatni, amit a gyerekkórus énekelt. Időközben ennek az 1848-ban költött dalnak, amelynek szövege Hofmann von Fallerslebentől származik, végzetes szépséghibája akadt: zenéjét ugyanis zsidó ember szerezte, Felix Mendelssohn-Bartholdy. Steineck megtalálta a kiutat ebből a kellemetlen helyzetből: az eredeti szöveghez gyorsan szerzett egy új dallamot. Ő, aki évekig azon fáradozott, hogy megtanítsa, nincs szebb a Földön a zenénél, gátlástalanul zsidótlanította, megárjásította a dalt. Miért vetemedett erre, mi rejlett emögött? Biztosan nem tudatlanság, sem a zene szeretete, annál inkább becsvágy és hiúság. Vagy talán tetszelegni akart az „Aranyfácánnak”, Heiningernek?

Ez a Heininger volt az összes tanár közül az egyedüli, aki az órákon meggyőződéses, fanatikus nemzeti szocialistának bizonyult. De semmi esetre sem lehetett őt összetéveszteni az utcán levő SA[5] embereivel. Ennek a közel ötvenéves, kissé kerekded és kopasz embernek az alkatában nem volt semmi merev, katonás. Sokkal inkább egy generális lazasága mutakozott meg rajta. Olykor azt a benyomást keltette, hogy ő messze többet tud az új államról, mint amennyit az újságokban olvasni lehetett. Nem egy jelentéktelen náci, hanem olyan, aki a beavatottak elitjéhez tartozik, valahogy így néztünk rá.

A mi osztályunkban történelmet tanított. Sokat beszélt és ritkán ellenőrzött. Oktatónak tartotta magát, nem hajcsárnak. Velünk is nagyon udvarias volt, úgy kezelt, mintha egyetemi hallgatók lennénk. A zsidó diákok sem panaszkodhattak, én pedig a legkevésbé. Barátságos volt velem, sohasem kérdezett tőlem történelmi eseményeket és dátumokat (amiért hálás voltam neki). Azt mondta, én felelek a történelem magyarázásáért. Időnként úgy társalgott velem az órán, mint egyenrangú beszélgetőpartnerrel. Nyilvánvalóan csak taktika volt ez: hallani akarta a nézeteimet, hogy azokat nemzeti szocialista szempontból a lehető leghatékonyabban megcáfolhassa, ami gond nélkül sikerült is neki. Egyik nap közölte, hogy a zsidó gyerekek a következő történelemóráról „távol maradhatnak”: az óra az „összzsidóság” kérdésének megvitatása volt, ahogy az később kiderült. A dolgozatokra adott minősítéseire nem voltak hatással a zsidókkal kapcsolatos nézetei: én mindig „jó” érdemjegyet kaptam, az érettségi bizonyítványba is. Történelemből nem volt ennél jobb jegy az osztályunkban. Igazságos volt ez a Heininger. De hogyha a felettes hivatalok elrendelték volna, hogy a zsidók csak állva vehetnek részt az órán, vagy az iskolába csak mezítláb léphetnek be, gondolkodás nélkül végrehajtotta volna a rendeletet, és bizonyára szépen illesztett szavakkal mint történelmi szükségességet indokolta volna.

Nem, nem kellett mezítláb lépnünk az iskolába, de megmérték a koponyánkat, még néhány nem zsidó tanulónak is. A fajelméletórán történt. A Harmadik Birodalomban bevezetett tantárgyat a biológiatanárok vették át, nálunk egy értelmes ember. Az új tantárgyhoz rajongás nélkül viszonyult. Végtelenül hosszú bemutatásokkal untatott minket a neanderthali és más őskori emberekről. Nyilván nem volt ínyére, hogy azzal a kérdéssel foglalkozzon, ami az új tantárgy középpontjában állt – a nem árják alacsonyabbrendűségével, vagyis a zsidókéval. Ehhez valószínűleg hozzájárultak a már említett koponyamérések is. A könyv megfelelő útmutatásai szerint kellett elvégezni ezeket, amelyeknek tudományos hitelességgel kellett volna bizonyítaniuk, melyik fajhoz tartozik a megmért diák. Ebből kiderült, hogy a tipikus északi, fajelmélet tekintetéből legtökéletesebb koponyája csak egyetlen egy tanulónak van. Az pedig zsidó volt. A tanár kellemetlenül érezhette magát, de nem tűnt szomorúnak. Megkérdezte, hogy az ősei között nincs-e árja. A válasz így hangzott: csak orosz zsidók. Mind nevettünk. Nem, a mi osztályunkban a fajelméletóra nem volt sikeres, mihelyt a legfürgébb százméterfutó és a legjobb németes diák is zsidó volt.

A német irodalomtanáraink egy kivétellel jó, megértő nevelők voltak, akik a diákot, ha valamit mondott és írt, ami a hivatalos tantervvel nem volt mindenben összeegyeztethető, többnyire biztatták, mintsem akadályozták. Harmadikos alsógimnazista koromban történt, hogy egyik osztálytársam Wilhelm Tellről tartott előadását öt perc után már be is fejezte. A tanár, aki jóval hosszabb bemutatókat várt el, megkérdezte, hogy hozzászólna-e valaki az elmondottakhoz. Én jelentkeztem, mivel a darabot pontosan ismertem, hiszen láttam is a színházban a Gendarmenmarkton, Werner Krausszal Tell szerepében és egy fiatalos, sovány, kifinomult és halk Gesslerrel, akit egy számomra ismeretlen színész alakított. Bernhard Minetti volt a neve. De nem erről az alakításról beszéltem azon az órán, hanem a darabról. Szerintem felmagasztalja a politikai öldöklést és az egyéni terrorcselekményt. Hogy mindezt és ehhez hasonló dolgokat megindokoljak, nagyon sok szót használhattam, mert úgy harminc vagy negyven perc után, amikor kicsengettek, még mindig beszéltem. A tanár hagyta, hogy befejezzem a bemutatásomat, aztán kurtán vezényelt: „Leülni!”

Az osztályban csend lett, arra vártak, hogy intőt kapok egy klasszikus mű iránti szemtelen kritika miatt. Valóban, a tanár azt felelte, hogy amit én elmondtam, nincs elégségesen megindokolva, és részben hamis is, másrészt azonban, tette hozzá szórakozottan, nem is olyan rossz. A legjobb jegyet kaptam (az osztály meglepetésére): egyest. Akkor megtanultam, hogy az irodalom szemléletében is valamelyest kockáztatni kell.

Később, a Fichte gimnáziumban, három némettanárom is volt, három év alatt. Az első német nacionalista volt, a második liberális, a harmadik náci. Mindaz, amit a nacionalista az első világháború utáni zűrzavarban átélt élményeiről mondogatott, elég bután hangzott, legalábbis szűk látókörű volt. De amikor Homburg hercegéről beszélt (igazságosan elosztva rokonszenvét a herceg, a fejedelem és Kottwitz között), és amikor Stormot idézve elmondta, mi a novella, látszott, hogy magabiztos, a maga módján kiváló germanista. Tisztelettel volt irántam, értékelt anélkül, hogy különösebben is kedvelt volna.

Nem így a liberális, egy bizonyos Carl Baeck, aki egykor Gottfried Kellerből doktorált és bukott irodalmárnak számított. Azt hiszem, én voltam a kedvenc diákja. Egy alkalommal történetesen ugyanazon az úton mentünk az iskolába. Ahogyan azt az iskolai rendszabály előírta, „Heil Hitler”-rel köszöntöttem, felemelte a kezét, visszamormolt egy „Jó napot”-ot, majd Heinéről kezdtünk beszélgetni.

Mintatanuló, hát az nem voltam, de a fogalmazásaimért (amelyek legjobbja egyik zárthelyi munka volt: „Mefisztó – egy jellem”) szinte mindig egyest kaptam. Egyszer azonban kisebb jegyre számítottam. Zárthelyi dolgozat volt, éspedig Schiller Pegazus igában című versének értelmezése. Rettenetes dolog történt velem: amikor a füzeteket le kellett adnunk, észrevettem, hogy a gondosan szerkesztett szöveg egyik hosszabb része hamis elméleten alapul. Gyors elhatározásomban áthúztam ezt a részt, és megváltoztattam a részek számozását. Ez pedig megbocsáthatatlan bűn volt, így gondoltam én. Legnagyobb meglepetésemre Baeck a munkámat kitűnővel értékelte. Körülbelül ezt mondta: „Két oknál fogva adok magának egyest. Először is a gondolatért az áthúzott részben, másodszor pedig azért, mert ezt a gondolatot végül mégis elvetette.” Amikor meg egészen biztos voltam a dolgomban – házi fogalmazásom Büchnerről több füzetet töltött be –, keserűen csalódtam. A jegy így hangzott: „alapjában véve jó”. Szünetben azonban jelentkeznem kellett Baecknél a tanári szobában. Kijött hozzám, mert a diákoknak tilos volt a szobába lépniük. Azt mondta, a munkám már nem számít iskolai fogalmazásnak, de irodalmi kísérletnek még nem elég jó. Ezért a jegy. Körülnézett, nincs-e valaki a közelben, majd halkan hozzátette: „Ha már Párizsban irodalomkritikus lett, küldjön nekem egy képeslapot!” Párizs volt akkor a száműzött német irodalom központja. Amikor anyám 1937 telén elment Baeck fogadóórájára, megint felvillanyozva tért vissza. A tanár különösen udvariasan fogadta, és egy tanácsot adott neki: „Kegyelmes asszony, ne hagyja magát elszédíteni az idők adta körülményektől, s tegye lehetővé fia számára a német irodalom stúdiumát!”

Az utolsó iskolai évben egy asszesszor tanított németből, aki először belépve az osztályba különösen hangosan „heil Hitler”-t kiáltott, és ezzel rögtön határozott náciként mutatkozott be. Szinte egyik diák sem szerette, természetesen nem az NSDAP-hez való tartozása miatt, hanem mert ő hivalkodott evvel, ez pedig bizalmatlanságot szított. Hamar be is bizonyosodott, hogy ez a germanista nem tartozik a legértelmesebbek közé, és a szaktudása is eléggé foghíjas. Elődeitől eltérően kötelességének tartotta, hogy a nemzeti szocialista irodalmat beépítse az oktatásba. Rendszerint a tanároknak, nácik vagy sem, nem volt kedvük ahhoz, hogy olyan írókra is kitérjenek, akiket addig nem ismertek. Legszívesebben azoknál maradtak, akiket 1933 előtt tanítottak, noha néhányat ki is kellett hagyni: természetesen Heinét és Börnét, később Lessing Bölcs Nátánját, Droste-Hülshoff Zsidó könyvét vagy Hebbel Juditját.

Azokat a szerzőket, akiket az új hatalom kedvelt, mint Grimm, Kolbenheyer, Johst és Blunck, nem említették az órán. És amikor ez az asszesszor velünk NS[6]-lírikusok verseit elemeztette (erre a célra egy kis, éppenséggel a Reclam által kiadott antológiafüzetet kellett beszereznünk), az osztály erre aligha volt kapható: a tanulóknak egyértelműen elegük volt ezekből az énekekeből, amelyeket sokat énekeltek a HJ-ben. Ugyancsak ez az asszesszor volt, aki az érettségin vizsgáztatott. Akkoriban minden diáknak egy, az általa választott tantárgyból be kellett mutatnia tudását. Csupán két diák döntött a német irodalom mellett, mindketten zsidók. Több héttel a vizsga előtt be kellett nyújtani egy témajavaslatot, amihez a tanárnak a hozzájárulása is kellett. Az enyémet rögtön és indoklás nélkül elutasították. Én ugyanis Georg Büchnert válaszottam, akit azonban, és ezt én nem tudtam, a Harmadik Birodalomban nem kedveltek, éveken át nem lehetett játszani. A Danton halála színrevitelét Berlinben csak a háború alatt engedélyezték. A többi javaslataim kapcsán sem volt az asszesszor biztató, talán nem ismerte eléggé a szerzőket. Végül megegyeztünk Gerhart Hauptmannban.

Közvetlenül a vizsga előtt kiosztottak egy lapot a kérdéssel, amiről a beszámolót kellett tartani. Utána a vizsgázónak volt egy félóra ideje arra, hogy egy zárt teremben felkészülhessen. Az én lapomon ez állt: „A művészet hajlik arra, hogy ellentmondjon a természetnek. Az egyik aszerint változik át a másikká, ahogyan az adott reproduktív feltételeket kezelik. (Vezesse le ebből a naturalizmus fogalmának meghatározását).”

Mint látható, a Fichte gimnázium igényes iskola volt. Alig beszéltem valamennyit erről a témáról, amikor az igazgató, az „Aranyfácán”, félbeszakított. Tudni akarta, milyen a nemzeti szocializmus viszonyulása Gerhart Hauptmannhoz. Erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Elmondhattam volna, hogy nem is olyan régen voltam A bischofsbergi szüzek bemutatóján, a díszpáholyban ott ült Hauptmann Hermann Göringgel. A lelkes tapsot, amiben Göring is részt vett, Hauptmann a Hitler-üdvözlettel köszönte meg. De ez nem jutott eszembe. Ehelyett csak ennyit mondtam: a Harmadik Birodalom nagyra értékeli, hogy műveiben Hauptmann a társadalmi kérdést helyezte a középpontba. Többet nem is akartak hallani tőlem. Netán az igazgató, aki egy rövid köszönömmel engedett el, iróniának vette volna a válaszomat? Mint mindig: az előző évekhez képest németből az érettségi jegyem csak „jó” volt. Csalódott voltam.

Az asszesszorhoz kötődik egy jelentéktelen, de ugyanakkor tanulságos eset is: egyszer, amikor az osztály túl zajos volt, akaratlanul így kiáltott: „Olyan ez a hely, mint egy zsidó iskola!” Hirtelen csend lett. A hangulat fagyossá vált. Kissé később azt modta, számára teljesen érthetetlen, hogy az osztály így reagál egy szólásra, ami a német nyelvben teljesen mindennapi. Az ügy igazolja, hogy a burkolatlan antiszemita megnyilvánulások, amilyeneket az újságokban naponta lehetett olvasni, és a rádióban hallani, nem voltak megszokottak az oktatásban, legalábbis nem ebben az iskolában és osztályban. Vajon e helyes bánásmódot annak köszönhetjük, hogy a zsidók emancipációjuk óta a porosz szellemiséget oly nagyra becsülték, hogy a tanáraink között levő nemzeti szocialisták is igazságosan bántak velük? És a diáktársaink? Egytől-egyig a Hitler-Jugend tagjai voltak, egyesek állítólag előkelő szervezetekhez, a Tengerész Hitler-Jugendhez tartoztak, amely a kikötőben gyakorlatozott. Ők közvetlenül ki voltak téve az antiszemita propaganda befolyásának, ami (az Olimpiai Játékok miatt) 1936-ban időlegesen valamelyest enyhült, ám 1937-ben, és igazából 1938-ban, egyre jobban felerősödött. Az iskola felé vezető úton haladva el kellett mennünk a utcai piros hirdetőtáblák előtt, ahol a Stürmer volt kitűzve. A legtöbb diáktársunk bizonyára hitt az új Németországban, egyikük magasrangú HJ-vezető volt, a másik meg fontos ifjú Jungvolk-Führer[7]. Egyiktől sem hallottam zsidóellenes szavakat. Miért?

Bizonyos szerepe lehetett a tanárok példaképének is. Egyrészt a diákok jó polgári családokból származtak, amelyekben kezdettől fogva a gyermekek nevelésével és a viselkedési szabályokkal foglalkoztak, de főként az, hogy a zsidóellenes hivatalos propaganda ezekben a fiatalokban valamilyen elvont fogalmat (mint az összzsidóságé) célzott meg, és ez nem vonatkozott, gondolom én, az osztálytársakra, akiket évek óta ismertek és tiszteltek.

Másrészt: a zsidókat kizárták a legtöbb iskolai ünnepélyről. A kirándulásokon nem vehettek részt. Úgy 1935 után a személyes kapcsolatok ápolása, amelyek azelőtt természetesek voltak zsidó és nem zsidó iskolások között, már alig volt szokásban. Nekem úgy tűnt, mindezt a nem zsidó osztálytársak természetesnek tartották. Mindenesetre soha nem láttam jelét a csodálkozásuknak vagy sajnálatuknak. Egyik közülük több évvel ezelőtt azt mesélte, hogy a háború alatt, bizonyára 1940-ben, a berlini Stettin vasútállomás közelében felismerte egy zsidókból álló nagyobb csoportban, amelyet a rendőrség vezetett és őrzött, a mi régi T. barátunkat. Nagyon szomorú benyomást keltett. „Arra gondoltam, T.-nek bizonyára kellemetlen lesz, ha így látom őt. Ezért aztán gyorsan félrenéztem.” Milliók néztek félre.

Akármilyenek is voltak az iskolai évek, soha nem olvastam annyit, mint akkor: a tiltott irodalomhoz hozzájutni nem volt nehéz. Rokonaim könyvszekrényeiben ott álltak Thomas és Heinrich Mann, Arnold és Stefan Zweig, Schnitzler, Werfel és Feuchtwanger elbeszélései és regényei. Sógoromnál megtaláltam Tucholsky és Kisch összes könyve mellett még a Weltbühne tíz évfolyamát is. Ezenkívül az ismerősöktől is kaptam olvasnivalót, akik (gyakran nagy sietséggel) kivándoroltak, de mivel kevés poggyászuk lehetett, legtöbbször nem vittek magukkal regényeket és versesköteteket, csak szótárakat. Amikor az egyik ismerősömnek, akinek nagyszerű könyvtára volt, végtelenül hálálkodtam, amiért oly nagyvonalúan megajándékozott, kioktatott: „Ezeket a könyveket nem ajándékozom magának. Kölcsön kapja őket – mint ezeket az éveket. Mert magát is el fogják űzni innen, és a könyveket másra kell majd hagynia.” Nem tévedett: amikor 1938 októbere végén deportáltak, egyetlen könyvet vihettem magammal, egy Balzac-regényt, amit éppen olvastam. Néhány nappal később az egész birodalomban egy hivatalosan elrendelt pogrom zajlott le, amelyet (megszépítve) Kristályéjszakának neveztek el. Ez volt a kezdete a zsidóüldözés egy újabb, páratlanul erőszakos stádiumának. Arról, amit az emigránsok írtak, a berlini évek alatt szinte semmit sem tudtunk. Csak két kivételre emlékszem. 1936 elején összegyűltünk egy zsidó barátunk grünewaldi lakásán: egyikünk Tucholsky búcsúlevelét olvasta fel, amelyet néhány nappal az öngyilkossága előtt írt, Arnold Zweighoz címezve. Töredékes változatban jelent meg a Schwarze Korpsban, öntelt címmel. Nagyon dühösek voltunk. Egy másik, ehhez hasonló est számomra feledhetetlen élmény marad. Ezennel olyan kéziratot olvastak fel, amelynek a gépelt másolata illegális úton jutott el hozzánk: szintén búcsúlevél volt, habár teljesen más jellegű; a bonni egyetem filozófia karának dékánjához címzett levelet, amelyben Thomas Mann nyilvánosan szembeszáll a Harmadik Birodalommal. Boldogak voltunk. Később, a háború éveiben, a barátokkal és rokonokkal való számtalan éjszakába nyúló beszélgetés során, amelyek minduntalan Németországról szóltak, ezt a levelet idéztem: Ezekben (a nemzeti szocialistákban) megvan az a hihetetlen merészség, hogy összetévesszék magukat Németországgal. Ám nincs messze az a pillanat, amikor a német nemzetnek az lesz a legégetőbb gondja, hogy a világ össze ne tévessze őt velük.”[8]

Az idézeteimmel és érveimmel azonban nem mentem sokra: beszélgetőtársaim fülében szavaimat a minden éjszaka hallható lövések cáfolták, melyeket a varsói gettó őrei adtak le. Azokat az időket, amikor Németországnak az volt a gondja, hogy a nemzetet össze ne tévesszék mindazokkal, akik tizenkét éven át a nemzet nevében beszéltek és cselekedtek, a barátaim és rokonaim már nem érték meg. Mind elgázosították őket.

Vakarcs Szilárd fordítása

Fotó: Angyalosi Beáta

---

[1] National-sozialistische deutsche Arbeitspartei = Nemzeti szocialista német munkáspárt

[2] A német birodalom Parlamentje

[3] HJ = Hitlerjugend, a náci párt ifjúsági szervezetének rövidítése

[4] Fordítás tőlem. VSz.

[5] SA, Staatsarmee = Néphadsereg

[6] NS (Nationalsozialismus) = nemzeti szocialista, náci

[7] Náci ifjúsági szervezeti vezető

[8] Oly hihetetlenül vakmerőek, hogy összetévesztik magukat Németországgal! Holott talán nincs messze az a pillanat, mikor a német nép számára semmi sem lesz fontosabb, mint hogy össze ne tévesszék [őt] velük. (A bonni egyetem Bölcsészkari dékánjának, 1937, jan. 1., ford.: Komlós Aladár. In: Thomas Mann levelek, 236. 389 – 96, itt: 393.

Balázs Imre

A lovag

A várkastély lovagtermét felcserélte a cukrászda sarokasztalával. Ott trónol reggel, délben, este, délelőtt és délután, népes udvartartásának hódoló körében.

Ott ül, felsőbbségi érzetének teljes tudatában, s fogadja hűbéresei, illetve – újabb megfogalmazás szerint – adósai feltétlen hódolatát, akiket egy-egy szimpla árán széttéphetetlenül magához láncolt.

Ül a sarokasztalnál, elnéző mosollyal nyugtázza kiváló tulajdonságainak költői megfogalmazásban kifejtett felsorolását, különös jókedvében a szimplát egy fél rummal is megtoldja, s ezzel az udvartartás hűségét a síron túli viszonyokra is biztosítja.

Utolérhetetlen mozdulattal rendel, keresztnevén szólítja a személyzet minden nőtagját, s a fizetés pillanataiban egy milliomost megszégyenítő eleganciával emeli magasra a legyező alakúan összefogott három darab ötlejest.

Magasra emelt fővel távozik asztaltársasága kíséretében, akik egymás tyúkszemét semmibe véve törtetnek a fogas felé, hogy legfrissebb divat szerint készült bőrkabátját vállaira segítsék.

Kivonul csarnokaiból a várudvarra, vagyis a főutcára. Lassú léptekkel halad, hogy néhány kegyes megjegyzéssel részt vegyen a körülötte rajzó csoport társalgásában.

Jaj, ha egy leányt vagy fiatalasszonyt visz rossz sorsa a lovagi társaság közelébe.

Csak a szeme villan a várúrnak, és kísérete valamelyik tagja máris kész a „szellemes” megjegyzésre.

Szerencsére nem sokáig tartózkodik kinn. Nem bírja a napot, jobban érzi magát a gyengébben világított helyeken.

Újra bevonul hát, újra elfoglalja törzsasztalát, újra rendel, és újra fizet.

Senki sem tudja, hol dolgozik, és főleg, hogy mikor.

Lehet ugyan, hogy éppen éjjeli műszakban keresi meg saját és udvartartása reprezentációs költségeit, mert főúri foglalkozása napközben lehetetlenné tesz számára minden más természetű tevékenységet.

Ezt viszont kissé kétségessé teszi az a tény, hogy már a reggeli órákban tökéletesen frissen, kipihenten foglalja el trónját, ami egy éjjeli műszak után kissé nehéz lenne.

Tény az, hogy van, hogy él, mégpedig, a jelek szerint, nem is rosszul.

Megtalálható minden nap, minden időszakban a cukrászdában, melynek belső harmóniájához feketefürtös haja, olajbarna arca és az egykori zsoldos-őrmesterhez illő profilja immár szervesen hozzátartozik.

Szindbád utolsó utazása

Mikor az est eljöttével a vendégek ismét elfoglalták helyüket a dúsan megrakott asztal körül, és a rabszolgák csordultig töltötték hűs italokkal a kristályserlegeket; és miután a felhalmozott édességekkel étvágyukat kielégíték, Szindbád felemelte jobbját, és csendet intett a vígan lakmározóknak. Mindenki elhelyezkedett, és a dagadó párnák közül figyelmesen fordították arcukat Szindbád felé, aki utolsó utazásának történetét mondá el a következőkben:

– Mikor huszonhét évi távollét után végre hazatértem, megküzdvén a kilenclábú polippal és a tenger vizét feketére festő tintahallal, elhatároztam, hogy vízre többé nem szállok, és hátralevő napjaimat családom körében töltöm el. Így éltem boldogan hosszú évekig, alamizsnát osztva és családom gyarapodásának örvendezve.

De hajh, rossz hajlamaim és nyughatatlan természetem egy pillanatig sem szűntek meg ösztökélni gyenge akaratomat, s így nem kellett nagy rábeszélés, hogy csatlakozzam egy nagyobb társasághoz, mely ismeretlen vizeken indult el jól felszerelt hajóján.

Elbúcsúztam hát családomtól és barátaimtól, és hajóra szálltam. Jó hátszél alatt siklott hajónk a vízen, mely megmagyarázhatatlan szaggal terhelte a környező levegőt. Így arra kényszerültünk, hogy a rakományunk egy részét képező illatszereket feláldozzuk, és állandó parfümpermettel óvtuk magunkat a vízből felszálló bűzös ködök ellen. Közben volt alkalmam körülnézni és a partszegély változatait feljegyezni, okulásul az utánam utazó vakmerőknek, és tanulságul azoknak, akik nem tudnak parancsolni kalandvágyó természetüknek.

A szeszélyes áramlás ide-oda dobálta hajónkat, s mi mindnyájan bánatosan gondoltunk családunkra, szeretteinkre, kiktől talán örökre elszakított nyerészkedési vágyunk és kalandor természetünk.

Egy reggel arra ébredtünk, hogy hajónk oldalát tompa ütésekkel támadja valami, amiben egy elhalálozott macska körvonalait véltem felfedezni. Nem sokkal később egy kiálló szirtfok mögül hagyma és más zöldségek maradványai zúdultak ránk oly erővel, hogy szerencsétlen útitársaim közül többen a szennyes árban lelték borzasztó halálukat.

Nem sok idő múltán mennydörgésszerű robajlást hallottunk, s mire vízhatlan felöltönyeinket magunkra ölthettük volna, lúgszagú, szürke vízesés alá kerültünk, mely hajónkat is félig megtölté. Ahmed, a sok vészt átélt kormányos figyelmeztette a kapitányt, hogy itt a bennszülöttek nagymosás elnevezésű támadását kell kivédenünk, de fájdalom, a figyelmeztetés későn érkezett: több, Alba Super felírást viselő szögletes tárgy zuhant ránk, s forgáccsá törte az orrvitorla törzsét. A habzó, zavaros víz pedig szegény szolgámat ragadta el, mielőtt segítségért kiálthatott volna.

Hálatelt szívvel néztünk az égre, mikor az újra tisztán és kéken tűnt fel felettünk, de akkor váratlanul keserűlapu és bürök sűrű erdejébe siklott sokat megpróbált hajónk. Imitt-amott egy-egy bodzabokor magaslott a sötétzöld rengeteg fölé, melyből hajmeresztő cincogással rohant elő egy-egy szörnyű vízipatkány.

Mindnyájan sírtunk és átkoztuk meggondolatlanságunkat, mely új veszedelmek felé sodort, mikor hajónk váratlanul zátonyra futott.

Barátaim, sokfelé megfordultam, sok mindent láttam, de annyi konzerves dobozt, mint a zátony környékén, még soha. Paradicsomos halak volt lakhelye mellett rég elfogyasztott májpástétomok külső burkai lesték fűrészes éleikkel az arra tévedőt.

Az egyik éles doboz tág rést metszett hajónk testén, mely süllyedni kezdett. Társaim közül többen a vízbe vetették magukat, és nemsokára velőtrázó sikoltásuk jelezte szörnyű végüket. Akik nem fulladtak meg a víz felett lebegő bűzös párákban, borzalmas halálukat lelték a parton várakozó kecskebékák torkában.

Akkor elhatároztuk: nem válunk meg hajónktól semmi szín alatt. A hajónk azonban mást határozott: ő vált meg tőlünk hamarosan. Még hallottam, mikor a sokat tapasztalt kormányos felkiáltott: háziszemét! – és a hajót meghatározhatatlan anyagú, sűrű tömeg lepte el.

A főárboc csonkjába kapaszkodva úsztam napokon keresztül, s közben keserű könnyeket hullattam társaimért, akik nem voltak olyan szerencsések, mint én.

Napok múltán vetődtem partra. Furcsa, trapéznadrágba öltözött bennszülött akadt rám, oldalán táskarádióval. Miután megkínált dobozba zárt dohányrudakkal, melyek egyik végét meggyújtva, másikat szánkba véve kell elfogyasztani, annyira magamhoz tértem, hogy megkérdeztem, milyen földre kerültem és mi a neve a szörnyű folyamnak, mely olyannyira próbára tette idegrendszeremet.

Közömbösen válaszolt:

– Udvarhely.

– És a folyam? – kérdeztem.

– Vargapatak! – mondta és otthagyott.

Barátaim, nem mondom el, hogyan érkeztem haza, de azt hiszem, belátjátok, hogy ezek után nem volt bátorságom soha többé hajóra szállni.

Mert higgyétek el, inkább küzdenék meg a kutyafejűek királyával, vagy ülnék az emberevők üstjében, mint hogy még egyszer végighajózzam a Vargapatakon.

Imádom a természetet

Ma reggel jutott eszembe: nagykabátba, sálakba, fülvédős sapkába burkolózva indultam el hazulról, mikor a harmadik lépés után úgy éreztem, hogy a magamra szedett öltözékdarabok egy része felesleges. Alaposabb környezettanulmányozás után határozott tavaszi illatokat véltem felfedezni a légben, melyek még a közeli sertésól szagbeli hatásait is sikerrel közömbösítették. Március lévén, könnyen kiszámítottam, hogy ez már a tavasz csalhatatlan jele, s erre úgy feltámadt bennem a természet iránti rajongás, hogy a túlcsorduló érzelmek zsebkendőhasználatra kényszerítettek.

A határozattal azonnal készen voltam: minden szabadidőmet, de minden alkudozás nélküli szabadidőmet kizárólag a természet imádatára fordítom, olyképpen, hogy csak a legszűkebbre szabott keretek között tartózkodom fedél alatt. Egyébként kint fogok lenni mindig, kint a szabad ég alatt, a madárdalos, virágillatos természetben.

Délután már ellenőrzést végeztem a természet imádásához nélkülözhetetlen felszerelés felett, s azt meglehetősen hiányosnak találtam.

Mert manapság már nem elegendő ugyebár a hegymászó bakancs, a hátizsák s – mondjuk – a viharkabát.

A természetimádást ma már fejlettebb műszaki színvonalon szokás űzni. Hiába csodálatos a ragyogó kék ég, ha azon időnként esőt hordozó felhők is megjelennek. Márpedig egy zivatar ellen nem elegendő felszerelés a hátizsák vagy a hegymászó kötél. Következésképpen hosszas előtanulmányozások után sátrat konstruál a természet barátja, a lehető legkönnyebb anyagból, vegyszerekkel vízhatlanítva, az összes szabó- és szíjgyártó ismerősök szakvéleménye alapján. A sátor több helyiségre tagozódik, mert azért a konyharészleg illatai mégiscsak zavarják a természetben való elmerülést. A szalonrész inkább vendégek fogadására alkalmas, hisz minden elvonultság ellenére, azért mégis elsősorban társas lények vagyunk. A harmadik a hálófülke, a megfelelő egyszerű, könnyen kezelhető berendezéssel. Erre a legalkalmasabb a kiránduló-rökamié két személy részére, vagy az egyszemélyes kiránduló-söberágy. A szállítás, igaz, némi problémát okoz, de autótulajdonos barátok már szép számmal vannak. Két-három fordulóval az egész a kirándulási helyszínre szállítható. Ezután már csak a tökéletes elmélyülés következik a természetben, a kiránduló-hűtőszekrényből elővett hűsítő italok szopogatása mellett a kiránduló-sátor teraszán, a kiránduló-táskarádióból harsogó könnyűzene hangjai mellett, az egyszerű kiránduló-vacsorára várakozva, melyet a konyha rabságából kiszabadított feleség készít a sátor konyharészleg mini-aragáz rezsóján.

Közben a környéken magányoskodó többi természetimádó csemetéi a harmadik félidőt fejezik be a tenyérnyi üresen hagyott tisztáson, míg a bokrok között Karl May hőseinek késői utánzói űzik maximális hangerővel a skalpolás mesterségét.

Hajnal felé elcsendesedik a természet, imádóival együtt, csak a környékről elriasztott fülemile csattog valahol a harmadik határban, melyet a zsombékos altalaj miatt egyelőre nem leptek meg a magányra vágyó sátorlakók.

Másnap délutánig a természet az abszolút imádat tárgya, kiránduló-reggelivel, kiránduló-tízóraival, -ebéddel és -uzsonnával spékelve.

Estefelé megbomlik az összhang, motorok puffognak, benzingáz keveredik a sülő szalonnamaradékok illatával. Hazaindul mindenki, sőt haza is érkeznek. Én viszont maradok: barátom – motordefektre hivatkozva – nem vállalja a hazaszállítást. Két kidöntött bükkfából szántalpat faragok, rápakolom az összes kiránduló-berendezést, befogom önmagamat és családom munkaképes tagjait, s egy egész éjszakai túra után éppen idejében érkezem, hogy munkahelyemről ne késsem indokolatlanul sokat.

Milyen kellemesen töltöm majd el a hétvégét! Magányban, a természet lágy ölén, visszatérve a hamisítatlan természetbe, mint Rousseau vagy Mikluko-Maklay.

Ámbár lassanként a legjobb lesz otthon maradni. Vasárnapra úgy kiürül a város, hogy tisztább a levegő a főtéren, mint a hegyekben, órák alatt sem burrog el egy gépjármű az ablak alatt. Legfeljebb a bükk- és tölgyerdők árnyéka helyett a filodendron tövébe heveredek le, elszórok magam körül néhány hagymahéjat és szalonnabőrt, ráfekszem egy konzervdobozra, beletenyerelek egy sörösüveg-szilánkba, s elmerülök otthon a természet imádatában.

Relativitás

Ha Newtonnal egy, az orrára pottyanó alma fedeztette fel a föld vonzóerejét, nyugodtan feltétételezhetjük, hogy minden más, korszakalkotó elmélet forrása valami egészen hétköznapi esemény volt. Miért ne képzelhetnénk el, hogy valamikor Einstein is volt fiatal? Lehet, hogy éppen egy Berci-, sőt Bercike-kori emlék vezette rá a relativitás elméletére.

Tegyük fel, hogy a kis Berci, vagy talán még Bercike, mézes kenyerét majszolta az udvaron. Az elmélyült foglalkozást váratlanul a szomszéd kutyájának ugatása zavarta meg, mire Bercike kezéből kihullt a tápdús élelem, a vajjal, mézzel és más ehhez hasonlókkal megkent kenyerek hagyományos szokása szerint arccal a föld felé. Bercike búsan nézte, mint lepik el kenyerét a hangyák, és mint tisztogatják fel a méz nyomait is a porból. Talán már gyermeki lelkében felvetődött ennek a kettősségnek jelentősége: milyen jó a hangyáknak, csak azért, mert nekem rossz!

Sajnos, Einstein megelőzött, pedig a legjobb úton haladtam én is, hogy személyes tapasztalataim eredményét összefoglalva a mindenkori viszonylagosság megdönthetetlen szabályát felállítsam.

Tehát végleg lemondtam arról, hogy a tudományos életben karriert fussak be, s így nem látom be, miért kellene eddigi kutatásaim eredményeit eltitkolnom, ezért dús gyűjteményem egy részét önzetlenül a köz rendelkezésére bocsátom:

Itt van például az évek múltával összefüggésben levő viszonylagosság esete. Az ifjú férj kissé mámoros hangulatban érkezik haza, nem sokkal éjfél után. Az ifjú asszonyka halk dorgálását, melytől a harmadik szomszédban felriad a süket trafikosné, nem is hallja. Csak a hangban, a mennyei csengésű, üde szopránban gyönyörködik elmélázva. Ugyanaz a férj ugyanazt a hangot az ezüstlakodalom után elviselhetetlen nyikorgásnak könyveli el, még akkor is, ha az éppen a második unoka bölcsője fölött dúdolja pianóban az altatódalt.

Vagy érdemes szólni a műszaki fejlődéssel kapcsolatos viszonylagosságról is: a tehergépkocsi vezetője fensőbbséges gőggel száguld át a pocsolyán, tetőtől talpig sárral pettyezve az út szélén hazafelé totyogó öregasszonyt. De mikor fél kilométerrel arrább ráhajt egy alattomosan megbúvó fél patkóra, s kiderül, hogy a melegfoltot otthon felejtette, ő áll ki az út szélére, s míg szívtelen szaktársai kompakt sárréteget spriccelnek rá, dühöngve szidja munkaképtelen járművét, annak gazdáját, tervezőjét és kivitelezőit, pedig pár perc előtt még az test volt az ő testéből, vér a véréből és érzéketlenség az ő érzéketlenségéből.

De menjünk tovább. Sokat szidják a pletykát és főleg a pletykálást szinte hivatásszerűen űző, többnyire hajlottabb korú, egyszóval egyébként igen tiszteletreméltó hölgyeket. Pedig a viszonylagosság elmélete itt is teljes egészében érvényesül: minden csak attól függ, ki mondja és kiről szól az úgynevezett pletyka. Mert ha én mondom Nóra néniről, hogy falánk vénasszony, mert dédunokája lagziján megevett két szelet tejszínhabos tortát, az nem pletyka, még akkor sem, ha nem igaz. De ha rólam mondja Nóra néni, hogy részeges fráter vagyok, mert múlt héten is taxin vittek haza, miután egész havi fizetésemet „feldobtam” a jó hangulat érdekében, az aljas rágalom, rosszindulatú pletyka, még ha igaz is.

De vegyük például a prémium esetét. Az nem azért kevés, mert összegszerűen nem elégítené ki esetleg számításainkat, hanem azért, mert más is ugyanannyit kapott, esetleg valamivel többet.

És így tovább, és így tovább.

Csak körül kell nézni, nem is túlságosan nyitott szemmel, és a „minden relatív” aranyigazsága minden utcasarkon szembeszökően ágaskodik. Csak utána kell nyúlni, akárcsak a sokak szerint földön heverő témáért, hogy kellő feldolgozás után nyilvánosságra lehessen hozni.

Hopp! Majdnem kifeledtem közkinccsé bocsátott tapasztalataim közül a minden bizonnyal legjelentősebbet, az életkorral kapcsolatosan megnyilvánuló viszonylagosságot!

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ki mennyi ideig hány éves, sem arról, hogy egyesek évente fiatalodnak egy-egy évet, sem arról, hogy korához képest valaki túl komoly vagy túl fiatal.

Egészen rendkívüli, a korkülönbség viszonylagosságát bizonyító felfedezéssel zárom nyilvános szereplésemet:

– Taknyos kölyök! – szidja az ifjú tanárnő tizenegy éves tanítványát, aki koránál fogva a jelzőre, természetesen átvitt értelemben, teljesen rászolgált.

– Vén satrafa! – dünnyögi hallhatatlanul az ifjú csemete, mialatt jóra és rosszra fogékony elméjében ablakbeverési akciók megszervezése körvonalazódik.

(Ebben az időszakban a kettőjük közti korkülönbség pontosan tizenhárom év.)

– Igazán nem szép, hogy így beszél! – dorgálja szelíden hét év múlva ugyanaz a tanárnő immár égignőtt tanítványát.

– Vajon ma délután kijön-e? – elmélkedik egészen más irányban a dorgálás szenvedő hőse.

(A korkülönbség már öt évre apadt.)

– Nem gondolja, hogy túlságosan öreg vagyok magához? – édeleg négy év múlva, szenvelgett lankadtsággal pihenve egy mély karosszék ölében.

– Hogy is mondhatsz ilyent! – vált át bizalmas tegeződésre a katonaságtól frissen leszerelt volt tanítvány.

(Most már pontosan egykorúak.)

– Apus, nézd, de édes az a kötött blúz! S milyen olcsó! – állnak meg újabb két év múlva a divatáru-üzlet kirakata előtt.

– Vedd meg, kicsikém, ha van pénzed! Én addig ringatom a kicsit! – hangzik a válasz, s a férj a bömbölő kisfiuk szájába visszadugja a cuclit.

(A korkülönbség megállapítását most már kénytelen vagyok másra bízni.)

A barátnő

Megint itt van! Itt van, ül és cseveg. Így van ez nap mint nap, hosszú hónapok óta. Éreztem már az első pillanatban, hogy baj lesz, valami sötét sejtelem már felbukkanása első perceiben megszólaltatta bennem a vészjelt. Hosszú hónapok óta állandó riadókészültségben vagyok, mint a katonák hadgyakorlat idején. Én is félig öltözötten alszom, minden pillanatban ugrásra készen, mert kiszámíthatatlan szeszélye folytán nem lehet jöttének időpontját a legbonyolultabb matematikai műveletekkel sem előre jelezni.

Ül és cseveg. Én a sarokban gyérítem tulajdon hajzatomat háborgó indulataim részbeni levezetésére, s próbálok másra figyelni. Sajnos, a hangerő állandóan fokozódik, s így kikapcsolódási kísérleteim sorra kudarcot vallanak. Nem is beszélve arról, hogy időnként kimondottan és személyileg nekem szegzett kérdéseire kell megértően bólogatnom, vagy legalább egy-egy igen-nemmel részt venni a társalgásban.

Ül és cseveg. S mi mindent összefecseg! Családjának egyenes és oldalági tagjai egytől-egyig személyes jó ismerőseim már, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt. Tudom, hányas kalapot visel a vele ferdén átellenben lakó özvegy kerékgyártó albérlőjének vőlegénye, és azt is, hogy nagynénjének hatéves unokáján a lángelme határozott jelei észlelhetők. Nyolc havi tanulás után kotta nélkül képes lévén elhegedülni a „Túl az Óperencián” első négy ütemét, sőt a D-dúr skálát is majdnem hiba nélkül eljátssza elölről hátra és hátulról előre.

Tudom már azt is, hogy férjének egyik távoli rokona pár évvel ezelőtt egy szerencsétlen félreértés folytán úgy összeveszett feleségével, hogy bánatában egy hétig a szövetkezeti tulajdont képező szalmakazalban aludt, ami még nem lett volna baj, ha nem éppen akkor kezdődik meg a szalma préselése. Szerencsére az utolsó pillanatban felfedezték egy nagy halom szalma alján, s így nem következett be az a nagyon is bekövetkezhető eset, hogy nevezett távoli rokon laposra préselve egy bála szalma belsejében potyautasként utazzék a tehervonaton a vasúti tarifa kijátszásával.

De nemcsak a férje rokonairól ad részletes és kimerítő felvilágosítást, hanem saját rokonait is őszinte színekkel festi le. Így tudom, hogy unokabátyja igen helytelen életmódot folytatott, sőt a család szégyenére odáig süllyedt, hogy valahol Kolozsvár és Brassó között egy apró vasúti állomáson, a váltókezelő kiselejtezett almazöld konyhaasztalának sarkán kártyázni kezdett egy helybeli magánzóval, s elveszítette a családi telek sarkán emelkedő tyúkketrec tetejéről a kupáscserepeket.

De értesültem már arról is, hogy Mozart és Verdi színtelen figurák, akikkel igazán feleslegesen foglalkozik a zenetörténet. Tudom már azt is, hogy a moll hangnemet a dúrtól úgy lehet megkülönböztetni, hogy az ember kimondja előbb az egyiket, azután a másikat, s amely szónál elszorul a torka a meghatottságtól, és könnybe lábad a szeme, az a moll.

Egyszóval itt van, ül és cseveg. Megállás nélkül, órákon át, kimerítve a divat legfrissebb újdonságaitól kezdve a tavasz piaci megjelenéséig minden közérdekű problémát. Következnek a háztartási tanácsok és a lelki tükör.

Ennél a pontnál már készülődöm is, mert tudom, mi következik:

– Legyen szíves, hagyjon magunkra egy kicsit!

De megpróbálom megőrizni akcióképességemet, s nem mozdulok. Sőt, mozdulok egyet, és belemélyedek az újságolvasásba, jelezvén azt, hogy minden megbeszélésből kirekesztettem magam, tehát nem látok s nem hallok, másrészt a meghitt zugom elhagyására tett felszólítás ellen tiltakozom passzív magatartásommal.

Egy kérő fejmozdulat a száj diszkrét biggyesztésével és a szemek ábrándos forgatásával, míg a kezek összekulcsolva az ölben hevernek. Most már a feleségem szólal meg:

– Fát kellene vágni, reggelig nem lesz elég, amit vágtál!

Sóhajtok, felcihelődöm és elvonulok. A feleségem titokban felemeli öt ujját. Tehát öt perc számkivetés vár rám.

Pontosan öt perc múlva jelentkezem, de a helyzet villámgyors áttekintése után meggyőződöm, hogy még csak a híradó folyik, a tulajdonképpeni előadás még hátra van.

– Pár pillanat még! – hallom, s megadóan hátrálok kifelé.

Mit tegyek a pár pillanat alatt? Megvan! Megseprem az udvart, s ha a pillanatokból még marad... de majd meglátjuk... Udvarseprés után egy rövid sétát teszek a város szélén, benézek a sörkertbe, s egy pohár sör mellett megvitatom a vasárnapi meccs esélyeit. Hazatérve lekötelező modorban fogadom a szomszéd mozgósító felhívását egy kis társadalmi munkára. Eltalicskázok három köbméter földet, segítek elültetni két facsemetét és tizenhat szálvia tövet.

Hazatérek, a csevegés még tart, de már bebocsátást nyerek, s így zugomba vonulhatok.

Cseveg, még mindig cseveg. Most a várnai tengerpartra készül nyári üdülésre, de azért lehet, hogy itthon marad.

– Oh, bár csak megkapná az útlevelet! – gondolom, mialatt ő cseveg, egyre cseveg...

Nem tudom, mennyit aludtam az apró széken kuporogva, de elég sokáig tarthatott, mert végigálmodtam az egész ókori történelmet az asszíroktól a római császárság megalakulásáig.

Csendre ébredek. Hihetetlen, de nincs csevegés, megállt a mindig őrlő malom, véget ért a mai, pár pillanatosnak bejelentett látogatás.

Feleségem bágyadtan támaszkodik az asztalhoz, én megkönnyebbülten sóhajtok, mikor kopognak...

Ájulásomból magamhoz térve, feleségemtől megtudom, hogy a paradicsom eltevésénél nélkülözhetetlen celofánpapír majdani közös beszerzésére tett javaslattal tért vissza.

Töltött felsál

Szabadnapos voltam. Gondoltam, szeretett családomat ebéddel lepem meg, ezért már a kora délelőtti órákban hozzáláttam az előkészületekhez. Kezdtem azzal, hogy a mészárszékban megpróbáltam legszebb mosolyom kíséretében olyan húsdarabot beszerezni, mely még az én laikus véleményem szerint is alkalmas húsétel elkészítéséhez. Elképzeltem, hogy hagymás tokányt gyártok, olyan mennyiségben, hogy tudvalevően jó étvágyú családtagjaimnak oka panaszra ne lehessen.

Sajnos, a fizetés pillanatában megjelent a színen Rózsika néni, a város egyik elismerten legjobb gazdaasszonya, aki közel hetvenéves háziasszonyi ténykedése során minden húsféleség elkészítésének mestere volt.

– Szép felsálszelet, ezt tölteni kell! – tapogatta meg bütykös ujjaival a vöröses színű nyersanyagot, s nem gondolta, hogy ezzel a viszontagságok milyen végtelen sorozatát zúdítja gyanútlan fejemre.

Hazaérkeztem. Elő a szakácskönyvet, fellapozni a marhahúsok fejezetet, s ott kikeresni a töltött felsál című írásművet! Percek, pillanatok kérdése volt az egész. Mohón olvastam a szöveget, melynek minden egyes szava magyarul volt, de melyet összességében mégsem értettem meg. Tojás kell, legalább három. Villámgyorsan vetettem be magam a tyúkketrec homályába, de sajnos csak egyetlen tojást sikerült felkutatnom. Semmi baj! Vágtatva rohantam végig az utcán, a kettő darab tojás bevásárlásának céljából. Hát még mi kell? Zsemlemorzsa, tejben úsztatott vekni, zöld petrezselyem, bors, paprika, só és pástétomfűszer. Felnőtt létemre szégyelltem leírni a beszereznivalókat, emiatt éppen négyszer tettem meg az utat az élelmiszerüzlet és tetteim színhelye között. Kiderült ugyanis, hogy a pástétomfűszert otthon kell elkészíteni, ehhez pedig annyi gyarmatáru szükséges, hogy talán Magellán hajói se hoztak többet a Fűszerszigetekről.

Kést fentem otthoni eljárással, de a húson nem tudtam előírásos rést nyitni. Kivettem a pengét kapaborotvámból, s annak segítségével elvégeztem a szabványos hasítást. Borssal, sóval és paprikával dörzsöltem be kívül-belül a húst, majd hozzáláttam a töltelék elkészítéséhez. Nem tudom, a recept volt-e rossz, vagy valahol eltévesztettem a szemmértéket: a töltelék egészen híg maradt, így nem töltöttem, hanem öntöttem a lábos tartalmát a megfelelő helyre. Bevarrtam, a gondosan előkészített tepsibe helyeztem a készítményt, s vártam, hogy majd állandó locsolás közben szép pirosra sütöm. Alig csuktam be a ler ajtaját, halk pukkanást hallottam sziszegés kíséretében, s a hangegyveleg pár percre halk rotyogássá módosult. Óvatosan nyitottam ki a sütő ajtaját, de nem volt semmiféle veszély. Csak a varratok szakadtak fel, mert – a biztonság kedvéért – húszas damillal varrtam össze a pecsenyét. Márpedig a damil elviseli a hét-nyolcszáz grammos paduc vergődését is, de a hetven fokos hőmérsékletet már nem állja ki. Egyszóval a töltelék kívülről rotyogott remekművem körül, s ebbe a masszába – hirtelen ötlettel – beledobtam egy marék makarónit és pár szem rizst. Nem tudom, mennyi idő telt el, de a sütő belsejében a zümmögés megszűnt, s ugyanakkor furcsa illatok kezdtek lebegni a kályha körül. Törlőruhát tagadtam, kirántottam a tepsit teljes tartalmával, mely a következő színösszetételben pompázott: szürkésbarna massza, melynek alapanyagát a leggondosabb vizsgálattal sem lehetett már megállapítani, teljesen nyersnek tűnő húsdarab beágyazva az említett masszába, és kékesen gomolygó füst, melynek szaga határozottan emlékezetett arra az őszi napra, melyen a szomszéd cipész az egész nyári bőrhulladékot kályhába dobván beillatosította a környéket, s...

Kiástam a húst, avatatlan szemek elől biztos helyre öntöttem a tepsi egyéb tartalmát, s mélán elmélkedtem azon, hogy immár két óra, s a meglepetésnek szánt ebéd még nincs sehol. A félig nyitott kredencajtón át észrevettem a húsdarálót. Akcióba léptem. Megőröltem a húst, gombóccá formáltam, s fél liter olajjal sülni tettem. Aránylag hamar megsült. Tetteimnek mezején még mindig egymagam voltam, mikor a ropogós kinézetelű húskészítmény elkészült. Kivettem egy darabot, fújtam egy darabig, aztán megpróbáltam beleharapni. (Utána két hétig jártam a fogászatot, amíg rágószerveimet sikerült némileg rendbe tenni.)

Eszembe jutott, hogy feleségem időnként vizet is szokott tölteni a húsféleségekre. Visszatettem a fasírtot a lángra, s mikor sercegni kezdett alatta az olaj, vizet töltöttem rá. Még oltottam a tüzet, mikor családom hazaérkezett. Készítményeim száműzetés sorsára jutottak; Lumpi, kisebbik leányom kutyája élvezettel látott hozzá a csemegéhez. Most sem értem, miért hagyta abba a rágást, és tért rá egy darab csont feldolgozására.

Kerítést javítottunk pár hét múlva. A még mindig elfogyasztásra váró fasírt egyéb kavicsokkal együtt bekerült a betonba. Ott jól bevált, csak a simításnál volt baj, mert az egyik kidudorodó húsgombócot vésővel sem lehetett a fal többi részével egy szintre faragni.

[Kép: Jackie Triste. A sorozat többi része megtekinthető itt]

[Balázs Imre: 1926–2003, Székelyudvarhely. Humorista: első karcolata 1964-ben jelenik meg az Igaz Szóban; 1968-ban szerepel a Megtalált világ c. antológiában; humoreszkjei a csíkszeredai Hargita, valamint a marosvásárhelyi Vörös Zászló hasábjain bukkannak fel nagyobb rendszerességgel; Bocsánatot kérek c. gyűjteménye, saját illusztrációival, kéziratban maradt...

Szócikke a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon elektronikus változatában: http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/b.htm

Fenti írásokat, melyeket – a közeljövőben könyv alakban is napvilágot látó – több más írás közül válogattunk, a szerző unokaöccse, Balázs Imre József nagylelkű hozzájárulásával közöljük.]