Fülöp Orsolya
Reggeledő
Korábban indulok, mint hinnéd, vagy mint felébrednél. De ezért én nem bánkódom, mert a sajtos-sonkás szendvics este óta az asztalon.
Sietni szoktam, hogy az első pillanatok a fák között kapjanak el, és én őket ugyanott.
Amikor körémszáll az a sok hirtelenfény, kibontom a tasakot, s kiárad belőle a városi reggelik botorkáló, álmos hangulata.
A csend is elfogadja, hát én is.
Neked keveset, magamnak sokat. Fordítva nem lehet, itt csak az kaphat, aki eljön. Neked az első pillanatokból az utolsók maradnak meg, a kiürített üveg, az összegyűrt papír és a nyikorgó hátizsák. Ide már csak én tehetem be a lábam. Meg a Leskelődő. Nem látom, hogy hol van, de az ő mindenszeme lát, s örülök, hogy ismerem őt, mert így van, aki ismerhet engem is.
S holnap elölről.
Monológok
Ha elképzelem az elhatározást, hogy a lomtáradból kikeresed a címem, leülsz a gép elé, megírod a hatsoros levelet, elmeséled (húsz szóban), hogy hogyan változtattam meg az életed (már megint) múlt pénteken, amikor felhívtalak az ötezer mérföld és egy-két év mélységű ürességből; nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a személyes névmások ritkán változnak birtokos névmásokká, ezzel egyenesen arányosan üzenünk hatalmas térben kuporgó jelentéktelenségünknek, és hogy ennek a fontosságát én a színén, te pedig a fonákján keresed.
[Fotó: Hausmann Cilka]
