Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

2012-02-05T12:02:00.000-08:00

András Adél

Táncórák pihenővel

2012-01-30T00:16:00.001-08:00

Durcha Emília

FILMÍZELÍTŐ

Who Loves Ya Baby?

Ha megnézel egy részt a Kojak-sorozatból, 48 percig nincs gondod. Ám nem igaz, hogy fütyülhetsz mindenre, mert úgymond nem dolgoztatna meg; mialatt látszólag minden erőfeszítés nélkül szórakoztat. Úgy tesz fel brutális kérdéseket egy fehér-fekete séma révén (jó fiúk <–> rossz fiúk), hogy nem érzéketlen az árnyalatokra, és anélkül hogy súlyos jelképek igénybevételére lenne szüksége. Az illúziókeltés éppen a nyers tények hangsúlyozására épít, amelyen legfeljebb a figurák időnként mulatságos és melegséges bája lazít valamiképp. Főként a tökkopasz rendőrhadnagy, Kojak jelenléte, aki a meg nem alkuvás mintaképeként küzd egy jobb világért, gyakran a maga drabális módján leckéztetve meg a csirkefogókat és gazfickókat.

A rendőrtéma ürügyén egy olyan világ vetítődik elénk a közvetlenség érzésével, amelynek zavaros mélyéről nem ásít ránk szájbarágósan holmi könnyen emészthető igazság.

„Ha most nem döntesz, egész életedben ingadozni fogsz...” – hangzik el egy fojtott veszekedés során, amelyet egy fürdőszobai jelenetben követhetünk nyomon, az utolsó pillanatban döbbenve csak rá – amikor a kép megbillen –, hogy egy tükörjátékot láttunk.

A férje halálhírét tudomásul vevő hűtlen asszony (ál)megrendültségét mintegy hűvös távolból, oldalról, a hadnagy arcát égetően közelről és szemből figyelhetjük, miközben sistereg a levegő a pattanásig ajzott idegektől.

Az egymásnak feszülő – többszörösen összetett – ellentétek és az ezekből kialakuló drámai jelenet(ezés)ek közepette Kojak mindössze egyvalamit vél biztosan tudni: hogy szeretet, de legalábbis együttérzés nélkül nem megy, ami viszont szerinte nem zárja ki a kíméletlenséget.

Úgyhogy – ismét – elegánsan kicsomagol egy nyalókát, a szájába dugja, és mielőtt távozna, szélesen mosolyogva azt mondja: Who Loves Ya Baby? – Me Kojak.

Az ügy nyilván meg van oldva.

2012-01-24T00:16:00.000-08:00

Serestély Zalán

visszaférés

valahogy így nem férünk vissza önmagunkba

valahogy így, ahogy a frissen megbontott dobozba

képtelenség visszagyömöszölni a húszadik szál

cigit. valahogy kilóg mindig egy emlék vagy egy

szerelem. vagy egy varjú az égbolton, amihez aznap

valahogy sehogy sem sikerült valami mindent átfogó

akaratot rendelni. ahogy az elrepedt üvegtégla

repedésében látni véljük az idő fehér lisztjét.

ahogy kilógnak az an(n)alógiák. vagy egy csomag gitárhúr,

melyért azon a nyáron teljesen fölöslegesen utaztunk egy másik városba

mert kiderült: nyílt nálunk is hangszerüzlet.

a felejtés anatómiája

a kezed nyújtottad, azt mondtad anna.

gyakorló orvos: gyermekneurológia.

most azt kívánom, ha átpergetlek

szavak csontszáraz homokján akár a vizet

semmi ne maradjon belőled. legyen

közös megsemmisülés ez a vers. azaz

emléke inkább közös megsemmisülésünknek

tartok tőle: el tudlak felejteni. és nem maradna

semmi. egyetlen szemcsényi homok sem

melyen közösen folytunk a semmibe. két

semmi van. mindkettő vár ránk. a versen

túl az egyik mely most perget szét

s a másik mely elbontja lassan, kíméletesen

axonok s dendritek pillanatnyi vad szerelmét.

megérkeztünk. van egy szoros a testben: foramen

magnum. a gerinc fehér velején egymagunk hajózunk

tovább. a padló csontszáraz. azt mondtad

meg kell etetned a kutyád. ideje menned. a padló,

a padló csontszáraz. e vers homokja akár. át-

itatja a velő: a felejtés folyama benned.

Grafika: András Adél

2012-01-18T11:07:00.000-08:00

Baló Levente

EL-KÉP

2012-01-12T12:09:00.001-08:00

Dankuly Csaba

Szép és merész

Ha az ajtófélfának dőlsz,

miközben velem beszélsz

félvállról, szép és merész test

tartás az. Aminek van

aki bedől. Mért nem húzol oda

egy széket, vagy akármit,

ahogy szoktad, hogy

kényelmesen olvass

be nekem? Mert már semmire

se tartasz. De akkor mi ez

a potyaidegesség, mintha nem

tudnád, ki vagy

be? Ki vagy tényleg, mert mióta

ezzel a fellépéssel

ide belépve megleptél,

most látom először, hogy

VALAMI NEM MEGY NEKED könny

en. Ennedszerre se. Pedig

csak az arány más. És irány! Nem

vagyok én ki tudja milyen

jártas, de a helyedben

helyből így járnék

el: úgy mennék ki, ahogy be

jöttem

Tartás

A rám rótt köröket még nem róttam le. Az oktató

kioktat, hogy ha nem ütöm meg

a rekordot, verjem ki a

fejemből, hogy a startvonalra álljak.

Álom. Ám állom a szavam. Akárcsak a szitkait. A számlát dettó

az edzések után elfogyasztott töméntelen

töményért. Ki nem

állhatom. De még tartom

a számat. Ergo: a látszatot. Hogy mintha tartanám magam

vagy őt valamire. Na isten-isten! Még egy kör. Majd

még egy. S még. Még, még, még, még

mit nem! Már csak egy van hátra. Hogy isten

igazából kitörjek

Fotórontás: B. Ang.

2012-01-06T09:29:00.000-08:00

Tillmann, J. A.

KÉPÍZELÍTŐ

Repülni

A képeken nincs semmi különös. Az 1997-es Whitney Biennalén kiállított munkák közül mégis kiemelkedik ez a két fekete-fehér fénykép, jóllehet semmiféle rettentő vagy felemelő esemény sem látszik rajtuk: két közönséges portré, egy ázsiai nő és egy európai kisgyerek. Tárgyuk különös láttatása – a kivágat és a kidolgozás – révén mégis kiemelkednek a technikai képek tengeréből. John Schabel képei névtelen embereket mutatnak – méghozzá úgy, ahogy repülőgépek ablakain keresztül látszanak. Az ablakok kicsinyek és sarkaiknál lekerekítettek; így képesek ellenállni a tízezer méteres magasságban fellépő alul-, ill. túlnyomás erejének. Az embereket keretek közé fogó ablakok azonban a képeknek csak a középső negyedét töltik ki. A fotográfus úgy választotta meg a kivágatot, hogy a képmező felületét túlnyomórészt a gép burkolatának jellegtelen szürkesége borítja. Az alakok ezáltal régi portrékra emlékeztető, széles és hangsúlyos keretek között jelennek meg. Ez a fajta keretezettség éppoly kevéssé jellemző a modern képzőművészetre, mint a mai technikai képek világára, hiszen a klasszikus modern a „kereteken kívül”, a hagyomány kereteit felszámolva bontakozott ki, a képtechnológiák logikáját pedig mintha a horror vacui, a minél teljesebb felületkitöltés határozná meg. Schabel keretei azonban nem pusztán a klasszikus, Georg Simmel megfogalmazta rendeltetés jegyeit mutatják (a képkeret „a feltétlen lezárás, amely a kifelé irányuló közömbösséget és védekezést, valamint a befelé irányuló egységesítő összefogást” jeleníti meg). Képein az emberek nem egyszerűen a képkeretektől behatárolva, hanem jelenünk, a késő újkor keretei között jelennek meg.

Az alakokat közrefogó csúcstechnológia éppoly mértékben a mindennapok része, mint ahogy a 17. századi németalföldi portrék háttereiben megjelenő nagy üvegablakok voltak. A korabeli polgári világnak akkor hétköznapivá vált fényűzése, arányait tekintve, megfelel a mai, hozzávetőlegesen ötévenként megduplázódó légi forgalom luxusának. A korok és hátterek különbözőségén túlmenően ezek a fényképek a keretek növekvő szerepére is rámutatnak; arra, hogy miközben egyre kizárólagosabb hordozóivá válnak a legelemibb életfeltételeknek, azzal arányosan határoljak be, szorítják egyre inkább szűkös kereteik közé életünket. A technológiák kétségtelenül szárnyat adnak vágyainknak. De nemcsak valóra váltják kollektív vágyálmainkat, hanem saját logikájuk szerint transzformálják és el is torzítják azokat. Ez talán éppen a repülés vágyának és megvalósulásának történetében mutatkozik meg a legélesebben. Kétségkívül „nem repülhetünk anélkül, hogy előzetesen ne álmodoznánk a repülésről” (Stanisław Lem). Ez a vágyakozás először Daidalosz és Ikarosz mítoszában öltött határozott alakot. De nemcsak archaikus és antik előzmények, hanem – mint az Galántai Zoltán A csapkodószárnyas repülőgépek története című könyvéből megtudható: – „az egész középkoron, sőt még az újkor első századain is végigvonul a repülő hajó eszméje, ami azért is fontos a számunkra, mert bizonyos mértékig hozzászoktatta az embereket a repülés gondolatához”. Ám ez alatt korántsem a mai légi járműveken történő utazást értették, hanem a szabad szárnyalás valamilyen válfaját. A madarak röptéhez hasonló szabadságfokot, melyben nemcsak a levegőégbe, hanem azon túlmenően transzcendens dimenziókba is emelkedni vágyott az ember, méghozzá önteste erejéből.

Alighanem a szárnyalásnak ez az egyszerre metabolikus és metafizikus jellege magyarázza azt is, hogy miért maradt oly sokáig meghatározó a repülési tervekben a madarak szárnyalásának képe. Még a középkori kísérletezők kései, futurista leszármazottja, az orosz Tatlin is mint madárfiókákra gondolt a jövőben szárnyra kelő embergyerekekre, amikor ezt írta: „ha ugyanannyi Letatlint (vagyis általa tervezett izomerejű ornithoptert) fogunk csinálni, mint ahány Thonet-széket, akkor majd a gyerekeknek nyolc éves korban el kell kezdeni a repülést tanulni”…

Még méltatója, Rahtanov is úgy vélte, hogy a repülőeszköz csak az emberi mozgás más eszközökkel történő meghosszabbítása lesz. Szerinte ui. „a Letatlinban elhelyezkedő személy úgy fog feküdni, mint úszó a vízen. És úgy fogja a repülést is irányítani. Akárcsak úszás közben, úgy fogja kezét és lábát mozgatni”…

A repülés előtörténetének hajmeresztő elképzelésekben és kísérletekben bővelkedő történetén végigtekintve könnyen adódik az a belátás, amire egy középkori filozófus jutott, aki szerint „ha az ember repülhetne, akkor lennének szárnyai”. Aquinói Szent Tamásnak ez a következtetése még ma, a repülés tömegessé válása idején sem vált érvénytelenné, mivel a légi közlekedést mégsem lehet minden további nélkül a szárnyra kelésnek tekinteni.

A szárnyalás évezredes szándékát a mai légi utazástól egy világ választja el. Ez a világnyi válaszfal John Schabel képein megmutatkozik: az utasokon a felemelkedés semmiféle testi vagy lelki jelei sem észlelhetők. A gépekben az utasok beövezve ülnek, a székeikhez szegezve tesznek-vesznek, esznek-isznak, maguk elé merednek. Nem utazás, hanem a testek transzportálása történik. Ezért is mondja Paul Virilio, hogy a „járműben ülő valójában nem utazó, hanem inkább egy olyan ember, akit mintegy csomagkent küldenek”. A felnőttek általában fegyelmezetten viselik a légi csomagszállítást, legfeljebb kicsit élénkebben csevegnek, újságjaikba temetkeznek, vagy csendben maguk elé merednek. Tudomásul veszik ezeket a kereteket, a képen csak a kisgyerek tapad az ablaküveghez. Nemcsak kinéz, hanem még törekszik is kifelé: a technikai magzatburkon túlra.

[Az írást a nemrég megjelent Más-világi megfigyelések c. esszékötetből vettük át, köszönet érte a szerzőnek!]

2011-12-29T10:51:00.001-08:00

Cristina Ispas

a rezervátum

a támogató csoport

a) az emlék

jóformán időnk sem volt összeverődni

és máris felharsant a kürt

a levelek rejtekén melyek nem szűntek meg hullani

meleg színekben

a tanítónő telt testére

a csoport életre kel

b) a barátok

egészen lent

miután aláereszkedsz a lépcsőn

a bőrrel vastagon bélelt és meleg falak közt

az asztal körül

ülnek a barátok

sokat nevetnek

és fogyasztanak

egy édes kábulat áldozataiként

a hangok összeelegyednek elegyednek összeelegyednek

mígnem az asztal egy értelmetlen

tárggyá válik számukra

egy túl jól körülhatárolt játszótérré

a reggelek pedig egyre nehezebben érkeznek

ekkor a csoport végre a világra pillant

és az a benyomása hogy megfejti

az a benyomása hogy tökéletesen érti

c) a cselekmény

márciusban a nap lecsiszolja a házban az összekarcolt felületeket

tenyérként kisimítja, a parkokban, mindenki homlokát

egészen fent a fényes és kellemes teraszon

ülnek a barátok

az asztal körül

legyek melyek boldogan zümmögnek a napsütötte ablakban

egy édes kábulat áldozataiként

d) nyomok

a csoport kilép az épület elé és cigarettára gyújt

telefonál

az eget fekete pontok borítják

nemsokára a cigik kialszanak a cipők alatt

a kezekben vizesüvegek perecek öngyújtók

jelennek meg melyek más kezekbe kerülnek

tört nevetés bukik elő egy testből

majd egy másikból

a vállakon talán táskák lógnak

a nyakak köré talán sálak vannak tekerve

egy idő után néhányan továbbkövetik a fekete pontokat

melyek lassan balfelé vándorolnak

néhányan már kezdik elfelejteni

néhányan megbolondulnak

az érzelem az érzelem egyszerűen soha nem volt

jó nyomozó

weekend a hegyekben

nem mindenki tud nevetni, de mindenki próbál

aztán jön az erdőszél jön a fény jönnek a házak

visszatérve a panzióba valaki kinyit egy képes újságot

másvalaki bekapcsolja a TV-t

a távolban egy pincér szalad egy égő asztalterítővel

egy tag meg egy csaj mintha egy beszélgetést terjesztenének ki maguk körül

az asztalon gyorsan gyűlnek az üvegek tízórais zacskók régi folyóiratok

amikor a kamera közelít

látszik hogy a tag és a csaj nem mond egymásnak tulajdonképpen semmit

reggel a szobában karomban a laptoppal

egy horrort nézek

enyhe félelem fog el egyes jeleneteknél,

de a film intelligens, végigkövetem

a csoport későn vonul vissza

amikor a nap már a hegy gerincét simogatja

és a falak kezdenek kinyílni

ebédkor mind a kezükbe ejtett fejjel ülnek

az autóban pedig senki nem szól egy szót sem

des espaces autres

a kifogástalan egyenruha alatt a hadsereg tele van sebekkel

az egyenruha alatt a hadsereg sebezhető

de ez távol történik és a film véget ér

a nominees-lista véget ér

vetetlen hagyjuk az ágyat a drapériákat behúzva és kilépünk a havazásba

a mall bejáratánál átható fenyőillat

leveszem a sapkám és aggodva nézek feléd

okésan áll a hajam?

van valami körülöttünk az emberekkel

annyira rendezettek

könnyen összetéveszthetők a próbababákkal

csupán a kellékek lüktetnek intenzíven a testekre aggatva és tűnnek elevennek

a templomkapuban egy katonaruhás fiatalember

alszik egy kutyafalkába burkolva

két lépéssel tovább a sokaság a korcsolyapályánál tolong

egy darabig a mellvédnek támaszkodva állunk

nézzük a szobrocskákat melyek a jégen keringenek egy irányba

aztán látom amint az órádat keresed a ruhaujjadban és kihúzod a fényre

még korán van

és nekünk végképp semmi dolgunk

weekend bukarestben

az az óra amikor az egyetlen utcán található lények

a hittérítők

fehér ingükben, náci frizurával

és a macskák amelyek felmásznak az emeletekre

egy ablakban valakinek a talpai, melyek a kései sugaraknak örvendenek,

két alvó madárnak tűnnek

az utolsó skateboard is elhagyja

az akadémia terét

rengeteg ember, „művész”, a motorokban

elfoglalunk két helyet egy már foglalt asztalnál

arról beszélgetünk hogy mostanában mit csináltunk

sok név, fénykép melyekből semmit nem értek

mária jól néz ki

vihar kerekedik a derült égből

és elrontja az esténk

Bérhalmi Angelika fordításai

hihető és hihetetlen

estefelé azzal az érzéssel

léptem ki a házból hogy már lecsúsztam a szinkronizálásról

a városban még csúcsidő volt

az utcákat emberek kötötték össze

néha csoportok szakadtak ki a folyamból

és szétszéledtek az útkereszteződéseknél

nem volt semmi dolgom így hát bementem a patria-ba

a kiállításfalon, næss filmjében,

egy emberke szaladt, hogy elkapjon egy gigantikus lepkét

egy miniatűr lepkefogóval

elhatároztam, hogy a szüszpansz igen

a szexualitás mint örök és kimerítő motiváció nem

és hogy nem minden csupán nézőpont kérdése

amikor megjelentél te,

a toronyépületekben a fények elkezdtek egymás után kialudni

csak az ősz maradt rendíthetetlen

halott leveleivel és a kirakatok merő drámájával

kiléptél a győzelem sugárútra, de nem hazafelé indultál

az éjszaka véget ért a toronyépületekben felgyúltak a fények a reggel

derűsen és szelíden érkezett a mulatozók kiözönlöttek az utcákra a szórakozóhelyekről

a papírlapok fényárban lebegtek az irodákban de mi nem indultunk haza

egy idő után, akárcsak az ablakban, ahol a természet megszűnt

fokozatosan hihető és hihetetlen lenni,

elkezdett fogyni körülöttünk végre a valóság

so I started to dance / without wearing no seatbelts

az üveg egy apró foltjára mered,

mintha ott lenne a mikrofon

enyhén csillogó, új kosztümbe öltözve igyekszik elmagyarázni:

„a gyerekek tüdejüket napoztatják

a város tetején. a jövő jól hangzik”

míg beszél, az izmai pihennek

csak a falra függesztett portrék lázadnak,

az ő képe is feldereng ott

az emberkék forgolódnak a széken

elektronikus foszlányoktól, összekarcolt programrészletektől

vagy egyszerűen hibáktól hajtva

tök közömbösen az ingerekre –,

de ő csak beszél tovább

a képernyőn hatalmas kamionkerekek tűnnek fel,

amelyekről átforrósodott olaj csorog

egy irdatlan üvegagy forog szüntelen

a neonég alatt

magyarázatok melyek őt kimerítik

táncolni próbál, de már nem bír

Bartis Noémi fordításai

click

nem vagyok az a fajta aki könnyen szerelembe esik

de olykor jobban odafigyelek

a hidegre

a melegre

az asztalon szétszórt apró tárgyakra

amelyekhez bármikor odatapaszthatom az ujjaim

az erő ama megmagyarázhatatlan kitörésére, a nyugodt elmében

olykor ellenségesnek érzem magam alatt a széket

a levegőt áporodottnak a ruhákat gyűröttnek a fényt túl gyengének

a csoport összeomlik az alkohol alatt az éjszaka alatt

a beszélgetések alatt amelyek egyre gyakrabban bedöglenek

a csoport mozog megérinti a vállam kinyitja a szemem

aztán meg csak arra gondolok

mennyire szeretném

ha egy egyszerű click-kel a válladon, az éjszaka hátralevő részében egyvégtében,

képes lennélek

kicsinyíteni, nagyítani, kicsinyíteni

a havazásban látlak viszont, a római téren,

egy évvel később

gyógyszerek

este, miután a kolléganői levetik köpenyüket

és az ajtó felé tipegnek, ő még marad

a tenyerére támaszkodik, felhúzza fenekét a pultra

felpattintja a műanyag kupakocskákat

igaz hogy olykor még érzékel

a polcok mentén haladva

egy játékrakétát

csipogása megkerüli a szórólapos asztalkát

megcélozza a tarkóját

de az idő nagy részében jól van

amikor nagyon jól van, ő is leveti a köpenyét

ezerszer leveti a köpenyét és kilép, vállán a táskájával

ezerszer kilép, vállán a táskájával

most egészen kicsi

most a városban van

and if I’ll have to go, will you remember me?

cristina nem alszik az ágyában

cristina elment ebédelni a többiekkel

az ágyban a ruháinak immár nincs szaga

a szobában a tárgyaknak immár nincs jelentése

a rendetlenségnek immár nincs értelme

most az asztalnál ül elővesz a táskájából egy folyóiratot

cristina egyre drágább ruhákat hord

egyre rikítóbb rúzsokat

cristina apró sikereket könyvel el

a szobában a pizsama a takaró alatt lapul

az étkezdében cristina felhúzza a viharkabátja cipzárját

gondolatban kiszámolja hány lépés van a szállóig

kedves barátok,

arra a következtetésre jutottam hogy a szuperhősök mindig

túl fáradtak, miután megváltották a világot,

hogy a magánéletben is boldoguljanak

kedves barátok,

valaki bármikor kikapcsolhatja a telefonod,

találhat rá okot

kedves barátok,

láttam a filmet, de nem emlékszem semmire

kedves barátok,

a barátaim azt mondják hogy mintha már nem én lennék

és nekik mindig igazuk van

kedves barátok,

a nők közül a legszomorúbbak

eltakarják finom ujjaikkal,

a város szélén, minden mosolyukat

Kandylu Basac fordításai

A rezervaţia c. kötetből válogatta & szerkesztette Bertók Beatrix

snapshot: serghei

2011-12-12T02:22:00.000-08:00

Gonzó

EL-KÉP

Geng

Lépj tovább, ha mersz!

2011-12-04T10:27:00.001-08:00

Kulcsár Árpád

Krisztusszülés

Akakij a faluba érve arra lett figyelmes, hogy ma a szokottnál mélyebb a csend, az utcákon csupán néhány szutykos kölyök, s azok sem sivalkodva, ahogyan szoktak, hanem csak úgy, loncsos lesütött szemű-hallgatóan. Az öreg így mesélte:

Mielőtt meghalt, kértük, vonja vissza, amit már hónapok óta állít, de ő nem tette meg, szemeiben dac volt, és konokul hallgatott inkább. Értsd meg, fiam, nem volt itt mit tenni. Naphosszat csak ült, bőrét már vörösre cserzette a nap, és látszott, hogy fájdalmai vannak, vizet pedig kapott rendesen. Csak néha dúdolt egyházi énekeket, azt is csak halkan, szerényen. A falubelieket persze bosszantotta a dolog, kezdeti tétovaságuk izzó gyűlöletbe csapott át. A feszültség meg nőtt, a nap meg küldte perzselő sugarait, a földek kiszikkadtak, a patak iszappá vált. Szóval nőtt a feszültség. Alekszej aztán rávette magát, odament egy vasárnap délután, az emberek a szomszéd faluból jöttek haza, éppen akkor értek haza a templomból, és akkor Alekszej rákezdett.

Mocskos ringyó te, így Alekszej, ha anyád látna, már jóval előbb kitépte volna a hajadat! Később pedig: Kedves lányom, kérlek, csak mondj egy nevet, ne gondolj most a becsületedre, csak mondd meg, ki volt, és vége lesz ennek a hacacárénak. Te hülye picsa, te – így. Estig tartott a jelenet, és a falu megsajnálta Alekszejt, hiába, hogy iszákos volt, hiába, hogy agyonverte a feleségét a rossz nyelvek szerint, a pletykák egyszer s mindenkorra szétfoszlottak, mint a tavaszi felhők. Az apa dühödt volt, szürke szakállát tépdeste, és amikor már úgy érezte, lánya annyira hajthatatlan, hogy talán az ördög szállta meg, bánatában beült a kocsmába, és betegre itta magát. Gyomormérgezést vagy alkoholmérgezést kaphatott, a másnap kiérkező orvos csóválta a fejét, hogy tudniillik alig tudta megmenteni. No persze a falu népe is, látnod kellett volna, Akakij, hogy nyammogtak, amikor az orvos Kátyáról kérdezett, a ketrecet már azelőtt elrejtették a patak menti bokrok közé. Szóval, elég az hozzá, hogy miután a jó doktor távozott, a falu már bosszút forralt. Addig mondhatni közömbösek voltak, a lány ott volt a falu közepén a ketrecben, s ez kezdett megszokottá válni, izzadt volt és méterekre bűzlött, az emberek ennek ellenére kegyelemesek voltak hozzá, és messziről ételmaradékot hajigáltak neki, néha egy-egy gyümölcsöt is, vagy vizespalackokat. Alekszej majdnem-halála azonban megváltoztatta a dolgokat. A férfiak a bűz ellenére leköpték, volt, aki rá is vizelt a fán keresztül. Napközben a gyerekek kövekkel hajigálták, úgyhogy Kátya azelőtt valahogy mindig fehér bőre tele lett sebekkel. Istenem, szinte gyerek volt még, miért kellett neki istenkáromlásokat szólania? Egyedül Szergej zavarta el a gyerekeket, de hát a férfiakkal neki sem volt mit tennie, egyszer a szolgabíró jól szájon is vágta, amikor azt kérte, ugyan hagyná már békén a szegény lányt. Szergej, tudod, abban a korban van, amikor már sok gyereknek, de kevés férfinak, így egyiküknél sem számít sokat a véleménye.

– De hát az ég szerelmére, öreg, mondd már, mi volt az az istenkáromlás?

Azt állította, szeplőtelen volt a fogantatás, amikor a gyereket szülte – az öreg csóválja a fejét, fejbőrén izzadságcseppeken csillan meg a napfény. Akakij döbbenten áll. Ilyet azért nem mondhatott. Ugyan mi vitte rá? Vagy megbolondult volna?

– Szergej Kátya játszótársa, ugye, az a fekete hajú, serkenő bajszú gyerek?

– Az az.

Akakij megtudakolta, hol lakik, és arra vette az irányt, a parasztházak függönyei mögül kíváncsi szempárak lesték lépteit. Az öreg úgy mesélte, hogy Kátya már nem húzta volna sokáig, szóval lehet, jobb is neki. A vihar, no nem az égen, hanem csak a faluban, mégis akkor tört ki, mikor a faluvégi Vajákos, aki saját elmondása szerint gyógykeneteihez gyűjtött éppen füveket, melyekre teleholdtól fényes harmat száll pontosan éjfélkor, na szóval ő éppen hazafele tartott az erdőről, mert ugye a szárazság nem kímélte a gyógyfüveket sem, és akkor az erdőre kellett menni értük, akkor meg már jóval üthette az óra az éjfélt, na szóval a Vajákos látta, hogy valami fehérlik a ketrecben, illetve hangokat is hallott, mintha a mezei ringyóknak nevezett lények éneke volna, akiket a falubeliek még nem láttak soha, de éneküket sokszor hozta erre a szél, és nagyapáik még meséltek arról a férfiról, akinek bájaikat mutogatva csaltak egy magas fűvel benőtt árokba, vele szerelmeskedtek, ott is találták meg másnap reggel letolt nadrággal és hiányzó hímtaggal. A Vajákos, bár, ahogyan ő mesélte a falusiaknak, érezte gerincében a sátán jéghideg leheletét, kíváncsi volt, mi ez a nagy világosság, és mik ezek a hangok. Közelebb lopózott hát, már tíz méterre érezte a bűzt, aminek valahogy mintha kénes illata lett volna, mindenesetre azt hitte, csak képzelődik, csak a szokásos pisiszag, de amikor néhány méterre ért, látta, hogy Kátya bőre izzik fehéren, vagy csak fakul, mint egy halotté, mert akkor már tudta, hogy halott. Mindenestre rongyai mellette feküdtek, testéről eltűntek a hegek, és fel-alá mozgott, de úgy, hogy szemei az ég fele fordultak, feje hátracsuklott, s szőke tincsei ide-oda lobogtak. Mintha csak megőrült volna, gondolta a Vajákos, és közelebb lépett, és akkor látta, hogy Kátyának üvegesek a szemei, és látta, bár így is izzott a levegő a melegtől, szóval látta, ahogyan köd száll a lány szájából ki. De ez még nem elég a borzalmakból, mondta a Vajákos fél órával később az egybegyűltek előtt, miközben újabb és újabb könnyek bugyogtak ki a szeméből, akkor láttam meg a Dögöt. Előbb csak valami lompos fekete mozgására lettem figyelmes, ami a ketrecből kígyózott ki és vonaglott a porban, de aztán Kátya haja alól szarvak tűntek elő, majd vérvörös szemek meredtek rám, izzottak, és legalább fél percig ott álltam megkövülten, s az ördög csak vigyorgott rám, s hátulról hágta Kátyát.

Nem kétséges hát, hogy milyen lány ő, esetleg kié is a gyerek. Még hogy szeplőtelenül, amikor az ördöggel hál, morogták a falubeliek előbb csak halkan, aztán már egymás közt is hangosan. Ekkor két pártra szakadtak, az egyik csoport Kátyát akarta megégetni, a másik is őt, a gyerekével együtt. Csakhogy a gyerek, lévén egyben Alekszej unokája, akit sajnáltak immár, vagy tán szerettek is, hirtelen a sors különös folyása során tiszteletet ébresztett a viskók népében, úgyhogy az előző csapat nyert. A ketrechez vonultak, immár csendben és hidegvérrel, a ketrecben ott feküdt Kátya, rongyai rajta voltak, és az ördög sem volt már vele. A falusiak először csak lassan mertek közeledni, akkor is csupán a férfiak, lámpásaikban pislákolt az olaj lángja, olyanok voltak, mint a végzet sötét angyalai, legalábbis Kátya így látta. Nem értette, mit keresnek itt, látta a kemény, hajthatatlan arcokat, pár pillanat alatt kirajzolódtak a hátul maradt nők körvonalai is, mellettük a gyerekek és porontyok. Csak nézte őket, és bár még mindig nem értette, miért, érezte, hogy élete utolsó perceiben jár. Szeme égett, sírhatnékja támadt, de nem tudott sírni, rezzenéstelen arccal bámulta a ketrecet körülvevő borostás arcokat. Mondani szerette volna, hogy nem, nem a Szentlélek gyereke Iván, hogy már nem biztos benne, holott továbbra is biztos volt, mondani szerette volna, de szája kiszáradt, nyelvével érezte a port, ami szájpadlására tapadt. Megijedt, a hideg rázta, s talán már nem is érezte, ahogyan eltörik rajta a mécsesek üvege, ahogy a szilánk átfúrja a bőrét, s szinte abban a pillanatban lángra kap ruháján, húsán, haján a sok mécses olaja. Egy órán keresztül égett a sok olaj miatt, a tűz fénye egybeolvadt a hajnal pírjával, s akkor szótlanul mindenki hazament, és úgy érezték, fel nem foghatták ugyan, hogy miképpen, de úgy érezték, hogy megváltották önmagukat ezen az éjjelen.

Akakij megtalálta Szergejt, a házuk előtti fapadon ült egyedül, szájában bagót rágott.

– Beszédem van veled, Szergej.

– Ugyan mi? – Egykedvűen nézett a férfira, arcán nem volt kivehető semmilyen érzelem.

– Kátyáról.

– Mi van vele? – Szemében harag gyúl.

– Miért védted?

– Csak. Hagyj engem békén, különben is, ki a francnak képzeled magad, hogy idejössz és... – Nem tudta folytatni, Akakij mosolygott, elmagyarázta, hogy nem akar ő semmi rosszat, meg különben is, csak azért jött, hogy elbúcsúzzon, még maga sem tudja, kitől, de mégiscsak itt született, most meg elmegy. Szergej nem kérdezte, hogy hova, láthatóan nem érdekelte, de veszítenivalója nem lévén, beszélni kezdett.

Tudod, a faluban kissé rám is átragadt az, ami Kátya ellen irányult, tudod, mert én hittem neki, mert tényleg elhittem, hogy ő senkivel sem, szóval érted. Mert nem olyan volt. És ugyan kivel? Az apja egész nap iszik, ő meg egész nap a földeken dolgozott. Szóval hittem neki, mert nekem mindent elmondott, és sosem fordult meg olyasmi a fejében. Vagyis persze, megfordult, de mindig úgy, hogy majd egyszer valakivel, aki elviszi innen. Tudod, mind ezt hiszik. És akkor megtörtént, és nem tudom, hogyan, de tény, hogy valahogyan teherbe esett. Mivel mélyen istenfélő volt, mint ahogy talán te is emlékszel, Akakij, hát azt hitte, vele is az történik, mint Máriával, és isten neki, Akakij, én is azt hiszem, mert mi a francot hihetnék? Mert én tudom, érted, én tudom, hogy ő.... És akkor sírni kezdett, Akakij meg kényelmetlenül feszengett, állt egyik lábáról a másikra.

– Szóval nem te voltál, Szergej, nem a te gyereked. Nem történt semmi olyan?

– Nem történt. Bazdmeg, Akakij, hányszor mondjam, hogy nem? – dühbe jött, hadonászott.

– Egyszer majdnem, de a majdnemektől nem lehet teherbe esni, tudod, Akakij, bazdmeg. Nem az én gyerekem, de én fogom felnevelni, mert ki nevelné fel? Csak nem a részeges nagyapja? És különben is, bár rábaszom az életem, akkor is Isten fia, Akakij, bazdmeg, érted, Isten fia, akkor meg ki a lófasz vagyok én, hogy ne neveljem fel Isten fiát?

Hosszas nógatás után Szergej elmondta, hogy hogyan is történt az a majdnemizélés. Egy nyári napon, közvetlenül naplemente előtt Kátyát kereste, kopogott, nem jött válasz, bement a házba, az ajtó hosszasan nyikorgott, de ez nem zavarta meg Alekszejt, aki a szoba sarkában feküdt és hortyogott. Heveny pálinkaszag terjengett a szobában, Szergej szinte megtántorodott, hányinger fogta el, és gyorsan kilépett a szabadba. A földek felé vette az irányt, sejtette, hogy a lányt még ott találja. Ez még a múlt nyáron volt, magyarázta a fiú, akkor még nem volt ez a kurva szárazság. Szóval megtalálta, segített neki, amiben tudott, és rávette, hogy menjenek inkább haza már, mert alkonyodik. Bazdmeg, Kátya, mingyárt sötét van! Kátya nevetett, azon a hangon, amit Szergej kilométerekről meghallott, ha fújt a szél. Jellegzetes csengő nevetés. És hazafele mentek, el a patak mellett, Szergej meg indítványozta, hogy fürödjenek meg. Hát istenem, melegem volt. És levetkőztünk, de ebben nem volt semmi, sokszor fürödtünk már meztelenül, mert olyanok voltunk, mint a testvérek, tényleg olyanok. A patak egy bizonyos pontján, ahol nem olyan nagy a sodrás, a víz öblöt csinált magának ott, ott sosem hideg, mert áll, vagy csak enyhén gomolyog, érted, és akkor bementünk, derékig ért a víz, és nem tudom, hogyan, Akakij, soha meg nem fordult a fejemben, de akkor valahogy, ahogy a víz zuhogott alá testéről, ahogyan nézett rám és nevetett és körben cirpeltek a tücskök és fent meg a csillagok, akkor valahogy, és hidd el, szégyellem én eleget, de titokban, a víz alatt, hát odanyúltam, és akkor szinte abban a pillanatban éreztem, ahogyan áttüzesedem és kifolyik belőlem az a dolog, tudod. Persze szerencsére Kátya mit sem vett ebből észre, sőt, odajött és lenyomta fejem a víz alá. Csakhogy egyáltalán megfordult a fejemben, bazdmeg, Akakij, kurvaélet.

– Jól van, Szergej, most már semmi baj. Hiszek neked. No, de estére jár, indulnom kell, ha még el akarom érni a távolsági járatot, így is késésben vagyok.

– Igen, menj csak, jó néhány kilométer.

– Isten áldjon, Szergej.

– Téged is, Akakij.

Akakij, bár késésben volt, és bár jó néhány kilométert kellett még gyalogolnia, hogy kiérjen a főútra, lassan vonult végig a falun. Végignézett a házakon, amott a földeken, ahol a búza már szőkén engedte magára folyni a lemenő nap vérvörös színét. Akakij gyerekkorára gondolt, aztán Kátyára, és elszomorodott. Ment az utcákon, és eszébe jutott, hogy Szentpéterváron valamikor mit tanult a hímivarsejtekről, hogy megfelelő körülmények között képesek túlélni, de nem volt benne biztos, hogy az elmélet, amit éppen megfogalmazott a fejében, tényleg igaz-e. Mindenesetre ahogy eltűnt a kanyarulatban, elmondott egy imát Ivánért. Biztos, ami biztos.

Apokrif

A terem morajlott. Izgága suttogás futott végig a sorok között, köhintések, szipogások, orrfújás. Izlandon sosem lehet hozzászokni a ködhöz, az év legnagyobb részében fojtogató, máskor meg bekúszik a tüdőbe, a bőr alá, s ragadós testnedveget gerjeszt. Utolsó igazítás a nyakkendőn, egy pillantás a fényesre suvickolt lakkcipőre, aztán Siggurdson kilép. Halleluja, testvéreim. Csípős izzadtságszag csapja meg orrát. Halleluja. Egyetlen szó, testvéreim, megtaláltuk! Üdvrivalgás, cipők dobogása a kemény deszkapadlón. A tömeg elindul, felborítják a székeket, felugrálnak a pódiumra, kezüket előre tartva, megérinteni Siggurdsont, aki nyugodt mosollyal áll.

A Nakamura fedélzetéről zene szűrődik ki, hangjait a hullámok messzire viszik, mérföldekre, ki tudja, talán meghallja valaki, gondolja Takayaki, miközben a zöld hullámok lágyan nyaldossák a hajótestet. Amott a gépházban vidám tengerészek énekelnek a zenével együtt, az andalító alt keveredik a basszusokkal és tenorokkal meg a rádió recsegésével. A tengerészek láthatóan nem értik, mit énekelnek, de a refrént már nagyon tudják: Cry me a river. Összességében vidám a hangulat, de Takayaki tudja, hogy néha gyanakvóan nézik őt. Gateway-dohányból sodort cigit szív, néha kikönyököl a tenger felé, szemei rátapadnak a horizontra. Ma reggel megöregedett, mikor az ágyból kikelt, még nem vette észre, csak miután kijött a kajütből, találkozott a kapitánnyal, az meg rémülten meredt rá, és rémültté meredt szemében meglátta magát. Ő maga is megijedt, a matrózok is megijedtek, körbeállták, és hadonászva kiabáltak. És Takayaki ekkor jött rá, hogy a szigeten egyetlen napot sem öregedett, és most, a csillagtalan éjszakában valahol átlépték a határt, ahol az idő elkezdődik. Korábban bele sem gondolt, hogy esetleg nem öregszik, nem tűnt fontosnak. Most meg szinte közömbösen áll a Nakamura korlátjánál. A csikket hanyag mozdulattal lendíti ki a tengerbe, visszamegy kabinjába, leül a vasasztalhoz, ahol már elő van készítve egy ív papír. Ujjai görcsösen megmarkolják a tollat. Ír.

aaaaaaaaabbbbbbbbbbb tokayike……. Én. jhdasjhfbhdshndjksjab. (…)

A háborúnak vége. Ma lettem hatvan éves, megöregedtem. Újra érzem az időt, érzem. Nem csak elmegy fölöttem, súlya van, érzem a bőrömön nyomását. Valami baj van a szememmel. Minden otthonos, és mégsem. A tenger zöldje nem zöld, az ég kékje nem kék. És mégis, tudom, hogy az.

(…) Még mindig nem tudok beszélni, ezért írok. A szavak formájára emlékszem, hangzásukra nem. A kapitány azt hiszi, néma vagyok. Próbáltam leírni neki, honnan jövök, ő azonban bolondnak nézett, talán azt hitte, túl sok sós vizet nyeltem.

(…) Attól félek, a hangom nem jön vissza, holnapra tán meghalok, ezért írok. Ugyanakkor nehéz helyzetben vagyok. Nem emlékszem történetekre, egy történetre emlékszem, de ha elkezdeném leírni, nem lenne értelmes, összefüggő szöveg. Tán magam sem érteném. Nincsenek epizódok, egyetlen nagy kép van elmémben, egyetlen kavargó, folyton mozgó kép. Például párhuzamosan emlékszem Soto halálára és hogy végig mellettem van. Holott Soto a tutajon nem volt már velem. Tehát a halála igazi. De vajon élete nem? Mégis megkísérlem leírni.

(…) A szigetet őrzik, lehetetlen eljutni oda, aki megpróbálja, azt felpuffadt testtel, vízbe fúlva találják meg. Vagy halak gyomrában végzi.

(…) Ha valaki mégis eljut, örök életre lel. A szigeten nincs idő. Meghalni azonban lehet. És az örök élet ára a rabság. De ugye mi is a szabadság? A szabadság a sziget nélkül nem ismerhető meg, tehát nem is létezhet, csak a sziget függvényében. A szabadság tehát velejárója a rabságnak. De ezt úgysem érti, aki ezt elolvassa. A sziget a válasz.

(…) A sziget az út vége, ugyanakkor kezdete. A lehetőségek helye, ahol minden megtörténhet, mert mindennek lehetősége van megtörténni. A sziget a valóság abszolútuma.

A Menny a földön egyházhajót vásárolt, egy szokásos szürke hajnalon indultak útnak, végig imádkoztak, akik a kikötőben látták őket távozni, megesküdnének rá, hogy arcuk mennyei fényben ragyogott. Ezért is oly sajnálatos a tragédia. Nem tudni, miért mentek Indonézia partjai felé, még családtagjaiknak sem árulták el. A hatóságok szerint hajótörést szenvedhettek egy eddig ismeretlen korallzátonyon. Segélykérés a közeli rádióállomásokhoz nem jutott el. A rejtélyes baleset sok feltételezést és konspirációs elméletet szül. Mindenestre a kormány gyásznapot rendelt el, a belügyminiszter kéri a polgárokat, imádkozzanak az ezerháromszáz-három áldozat családjáért. Izlandon szabadnapot rendeltek el az állami alkalmazottaknak. A zászlókat félárbocra húzták.

Uram, nem látják, hogy a jelek mind ugyanarra mutatnak. Azt mondják, ne higgyünk a szóbeszédnek, holott Uram, jelenléted nyilvánvaló nekünk. Kérünk, könyörülj rajtunk, bűnösökön.

Takayaki professzor hazatér

Takayaki professzor már az első napon, még aznap, mikor a rádióból csak recsegés válaszolt, még aznap érezte, hogy valami nincs és nem is lesz rendben. Persze ezt most nehéz így megmondani, ebből a távlatból, Takayaki professzort egyébként is malária gyötörte, fogyott az eleség, az emberei lázongtak, de olyan módon tették, ahogyan csak japánok képesek, a tekintetekkel, hangtalanul. Kezdetben tizenöten voltak, eltökélten járőröztek azon a tíz négyzetkilométernyi szigeten, melyet idegen növények nőttek be, s ahol a mindent körbefonó folyondárok megnehezítették lépteiket. Ezen a szigeten, amelyiken az esős évszak kilapította a létet, ahogyan a több hónapnyi eső ránehezedett a két barakkra, a bunkerre, mikor megromlottak a látási viszonyok, s mivel nem láttak néhány tíz méternél tovább, az itt tartózkodás is elveszítette értelmét. Őrök voltak, a birodalom és a császár őrei, de amikor az eső nehéz sárrá formálta e cseppnyi földet, nem tehettek mást, kártyáztak és édes gyökerekből erjesztett szeszt ittak. Lassacskán nem beszéltek többé, egyszerűen nem volt már szükség rá, hiszen egymás tekintetéből értettek meg mindent, amire szükségük volt, és kevés dologra volt szükségük.

Takayaki professzor nem volt boldogtalan, bár kétségtelen, hogy sokat törte a fejét, jól van-e ez így. A Nagasaki Egyetem történelemtanáraként már évekkel ezelőtt rájött, hogy a bushido a halálban gyökerezik, ugyanakkor arra is, hogy ennek szellemiségénél nincs fontosabb. Hitt benne, hogy megértette a múltat, magáévá tette, és ezáltal lehet kiváló ember. Megállni a helyen, ahová a kötelesség elvezet. Ez a sziget pedig ilyen hely volt. Takayaki remélte, így beilleszkedik a világ egyetemes rendjébe, e rend fennállásáról szóló hitet nem ölhette ki sem a háború, sem a sziget egyhangúsága, sem Mio hiánya.

Többnyire halat ettek, többnyire sós ízű, többnyire tüskés halakat, kezdetben válogatás nélkül, de aztán, mikor az őrmester kifogta és megette azt a kékesen villogó halat, és egész éjszaka hányt tőle, másnap pedig hányásába fúlva találtak rá az őrhelyén, már csak bizonyos fajta, jól bevált halakat ettek. Később még heten haltak meg, ki így, ki úgy, maláriában persze, mérgezéstől és tüdőgyulladástól is. Csak Kyoto volt az, aki egy reggelen besétált a hullámok közé, és elragadták a vízi asszonyok, akik holdfénynél járőröztek a habok között, s akiknek hátán éles, pengeszerű taraj nőtt ki, s fel-felvillantak fényes uszonyaik.

A madarak közvetlenül az eső után jöttek dél felől, leszálltak a szigeten, megették a férgeket, csigákat és a partra vetődött döglött halakat, néhány napig maradtak, aztán továbbrepültek északra, vijjogva, s a napot elhomályosították lassan alászálló, fekete tollaik. Tizenötször repültek arra a madarak, húsuk ehetetlen volt, és mindig félelmet keltett fekete hullámzásuk az ég alján. Takayaki és emberei innen tudták, hogy 1959-et írnak odakint, odaát valahol. Aztán egy évben elállt az eső, a madarak pedig nem jöttek, Takayaki és emberei pedig elfeledték, hányszor szálltak arra és hányszor nem. Így nem tudni, mikor történt, hogy Soto közlegény berohant a tisztásra, zaklatottan, hadonászva és érthetetlen hörgéseket hallatva torkából. Erőlködött, nehezen ejtette a hangokat, de egyre tisztábban formálódott a szó, amit ki akart mondani, és mire kimondta, már a többiek is tudták, mi fog elhangzani. A szó kicsattant és ott maradt a levegőben, ez volt az első évek óta, és ettől valahogyan igazian, teljes valójában jelenlevőként hatott: Szörnyeteg! De mire a szó felhangzott és ott maradt és belecsendült mindegyikük elméjébe, már föl is tűnt a fák mögül a szörny, fenyegetően, kettéhasítva az eget, bömbölve, szaggatott, de nagyon erős zúgással. Olyan volt, mint egy óriási szúnyog, szemeiből erős fénysugarakat lövellt, amerre fordult. Takayakinak földbe gyökerezett a lába, nem hitt a szemének, pedig látta már a vízi asszonyokat, éjjelente hallotta az óriások csörtetését a dzsungelben. Még egy pillanatig megdermedve bámulta a szörnyeteget, aztán szaladt, s őt követve szaladt hat embere is, le a bunkerbe. Gépfegyvereiket élesíteni már nem volt erejük, lebuktak a földre, kezüket fülükre tapasztották, tán reflexszerűen azt hitték, ha ők nem hallják a szörnyet, akkor az sem szimatolja ki őket. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a másodpercek alig-alig múltak, aztán olybá tűnt, mintha a bömbölés hirtelen maradna abba, a fények kihunytak, és csend lett. Lassanként kimerészkedtek, de attól a naptól kezdve bőrük alá ivódott a rettegés, az ég meg úgy maradt, kettéhasadva, mígnem az esőfelhők újra el nem jöttek.

Ennek ellenére, nehézkesen bár, de minden visszaállt a régi kerékvágásba, a rádióból csak recsegés hallatszott továbbra is, a halak sósak voltak, az édesgyökér-pálinka meg továbbra is elviselhetővé tette az estéket. Takayaki kapitány minden reggel kipucolta a fegyvere csövét, ellenőrizte az egyenruháját, nem szakadt-e le esetleg egy gomb. Idegességét leplezte. Az embereit úgy osztotta be, hogy ő sose kelljen a tengerparton járőrözzön. Nem a haláltól félt, hiszen arra vágyott, attól rettegett, hogy ő fogja először megpillantani a szörnyet, ha az robajlásával ismét feltűnik, az ismeretlentől félt, amire nem tudott felkészülni, még csak megnevezni sem tudta, azt meg végképp nem, hogy hogyan viselkedjen vele, ha egyszer szembekerülnek. Miféle erkölcsi kódexbe illeszkedhetne így, hogy ne veszítse el önmagát? És Takayaki kapitány biztosra vette, hogy a szörny újra el fog jönni. A végzet az végzet, s ezzel minden katona tisztában volt, persze nem beszéltek erről, ahogyan semmi másról sem.

A szörny neve volt a hosszú évek óta először kiejtett szó, mely, nem lévén igazi szó, maga volt a szörny, mindenesetre ott lebegett a levegőben, gomolygott láthatatlanul, de annál erősebben, s már csak idő kérdése volt a tárgyiasulása. Ezt érezte ez a társaság, mely önmagát fosztotta meg a szavaktól, s ezért még inkább elfeledték a beszédet. A félelem pedig, mint a kéken villogó hal húsa az őrmester testét, úgy mérgezte a lelkeket, ugyanakkor az éjszakák sötétebbek lettek, felhőtlen égre sem jött fel a hold vagy a csillagok. Az éjjeli hangok felerősödtek, mintha csak az óriások egyre bátrabban és közelebb csörtetnének, néha a közeli bokrok is megrezzentek. A nappalok ugyan szerencsére rendben zajlottak, Takayaki mégis látta, ahogy emberei egyre zaklatottabbak, idegesebbek, a szemmel adott parancsokat habozva teljesítik. És akkor döntött. Egy éjjel kisétált a tengerpartra, belegázolt térdig a vízbe, torkát megköszörülte, először magában formálta meg a szót, majd belekiáltotta a tenger morajába: Szörnyeteg! A közelben vízi asszonyok dugták ki fejüket a hullámok közül, szemükben düh és tehetetlen harag tüze gyúlt, de nem közeledtek. Az ég alján fény villant, a kapitány egy pillanatig nem tudta eldönteni, nem a hajnal pírja lopakszik-e a boltozatra, de aztán megérezte, hogy közeledik. Kissé bánta már merészségét, de viszonylag nyugodt mozdulatokkal evickélt ki a vízből, lépdelt végig a parton, be a fák közé. Háta mögött erősödött a zúgás, de ő csak ment előre, mígnem szembetalálta magát embereivel, akik őt várták, szemükben iszony, rémület és tisztelet kavargott. A zúgás pedig egyre erősödött, ő maga, csak amikor már teljesen elviselhetetlenné vált fülének, és teste már fénycsóvában fürdött, akkor fordult meg, eltökélten, készen a halálra. Mert Takayaki professzor tudta, még ezen az éjjelen véget kell vetnie a háborúnak.

Úton

Sára hol a plafont nézte, ahogyan a vakolat alá-alászállt róla, mint egy egykori első hóesés, hol pedig a falon függő Máriát, akit, ki tudja miért, a festő valamiért ráncosnak és megfáradtnak festett. Aztán a lepedőt, mely piros és fehér és mindkét színben rikító. Vér és hó. Sára sír, már nem is az éles fájdalom miatt, csak úgy, elfojtottan sír, mint aki oly rég sír, hogy nem tud már száraz szemekkel nézni a világba. A lepedőt arcára húzza. Így telnek a percek, közben nem történik semmi, csak fel-felnyög, mígnem kint ökörbőgés hallatszik. Izsák megjött. Döngenek léptei a fából tákolt lépcsőkön, percegő hang jelzi, hogy éppen le akarja kaparni a csizmájára tapadt sarat. Holott ebben a házban sárból van a padló.

Belép, egy pillanatra megáll, hallgatja Sára szuszogását, aztán megnyugszik és tarisznyáját halkan az ágy támlája mellé helyezi. Nézi a lepedőt, alatta felesége arcvonásait. Tétlenül néz, nem tudja, mit kezdjen magával. „Az isten bassza meg a cárt!”, fakad ki morogva, alig hallhatóan belőle, mire Sára kidugja fejét, mosolyog görcsösen, bár látszik, hogy nagy erőfeszítésébe kerül. „Izsák, ne káromkodj”. „Hoztam ennivalót, krumplit. Jobban vagy?” „Izsák, mennünk kéne, utolérni a többieket”. A többiek már valahol Lengyelországban járnak, gondolja Izsák, az életben nem fogjuk utolérni őket.

Ilyenkor, mikor hideg verítéktől gyöngyözik Sára homloka, Izsák leül mellé az ágy mellé, mesél. A mesék zsidó hősökről szólnak, akik nincsenek benne egyetlen megírt könyvben, s akik valamikor Oroszországban legyőzték a cár embereit. Szerelmesekről, akik országhatárokat léptek át, hogy egymásra találjanak. Néha tréfás történetek, máskor szomorúak. Megnyugtatják Sárát, egykor a faluban, kukoricahántás közben, a tűz mellett mesélve mítoszok voltak. Most meg csitítják a lázat. Ma azonban Izsák ideges, fel-alá jár-kel a szobában, a döngölt padló meg-megremeg vagy loccsan léptei alatt. Sára lázálomban beszél, egy óriási csigáról, melyre rávetették a gyeplőt és a kantárt, de nincsen lovasa, bár sejti, hogy az ördög üli meg általában, és a csiga megy előre, lassan, nagyon lassan, már a falu határában van, nyálkás talpa alatt összeroppannak már az első házak, és csak jön, ragyogó szemivel megvakítja azokat, akik ránéznek.

Itt maradunk, amíg csak kell – dönti el Izsák ezen az estén. Ha ketten maradnak ebből a világból, akkor is marad, ha leszáll a tél és megnehezíti a továbbhaladást, akkor is marad. Kint csak a szél süvít s lebegteti az ökör füleit, már napok óta fúj, s az ökör napok óta bámulja a csupasz, égre meredő fákat. Izsák néha elmegy, bejárja a környéket, a földben turkál ottfelejtett krumplit keresve, félig elrohadt káposztát talál, hazaviszi. Az elszáradt füvet is összegyűjti a környékről, s az ökör elé rakja. Az ökör csak napközben áll az esőben, mozdulatlanul, lesoványodva, Izsák éjszakára, mikor már fagyos a levegő, beviszi a házba, reggel meg kiviszi és újra befogja a szekérbe, hogy el ne kóborolhasson. A szekéren néhány bútor meg egy-két festmény, amit még a jó termés éveiben vásároltak egy arra járó vándorfestőtől. Egy hétágú gyertyatartó döfte át, ki tudja, hogyan, a pányvát, szárain már helyenként születni látszik a rozsda. Izsák nem tudja, mennyi idő telhetett el, nem számolja a napokat és éjszakákat. Míg otthon van, mesél, krumplit főz, megeteti Sárát, és vizes borogatást tesz a homlokára. Ritkán, csak nagyon ritkán beszélgetnek. Sára állhatatosan küzd a fájdalommal, de néha hangosan felnyög, ilyenkor Izsák keze ökölbe szorul, káromkodik, a nő meg szomorú szemekkel, feddőn néz reá.

A sár megfagyott, az első hó pelyhei már félúton vannak ég és föld között, mikor Izsák kilép a házból. Felnéz az égre, és szemgolyójára esik talán az első pehely. Egész nap kétségbeesetten kutat a földeken, de csak szénával tudja megtölteni a tarisznyát. Szándékosan marad jóval későbbig, mint szokott. Nem tudja, hogyan álljon felesége szeme elé. Azon gondolkodik, fel kéne kerekednie és találni egy falut, ahol eladhatja a bútorokat, a pénzből meg takarót és ennivalót vehetne. Gondterhelten megy a ház felé, meglátja az ökröt, kicsit gondolkodik, majd megragadja a kantárféket, és elindul az ajtó felé. Úgyis hamarosan leszáll az est. Az ajtóban azonban megtorpan, Sárát hallja sírni, szokatlan. Belép. Sára lábai terpeszben az ágyon, combján még szivárog a vér, végig a lepedőn s lecsöppen a sárba. Kezében csecsemőt tart, szorítja magához, közben hangosan sír, s érthetetlenül kántál valamit.

„Halva született, Izsák, halva.”

A nyitott ajtón betüremkedik a nedves szürkület, Sára az ágyon fekszik, Izsák meglepetten áll, kezében a kantárfékkel. Az ökör halkan elbőgi magát.

Fotó: márton szilárd l.

2011-11-18T09:05:00.000-08:00

Baló Levente

KÉPÍZELÍTŐ

Ragyogó hiábavalóság

Shirana Shahbazi nevével és fényképeivel először tavaly nyáron találkoztam az esslingeni fotótriennálén. Néhány nagynevű fotográfus munkáit mentem megnézni (többek közt Andreas Gursky és Nan Goldin képei közül is volt kiállítva), és Shahbazi fotóit úgy láthattam, hogy semmit nem tudtam róla, semmiféle előismerettel vagy -feltevéssel nem rendelkeztem, így a felfedezés öröme annál nagyobb volt.

Zavarba ejtett az a szabadság, ami a munkáiból áradt: portré, tájkép, csendélet felváltva, egyetlen sorozat részeként. Némelyik fekete-fehér, némelyik pedig színes kép volt, és valahol a sorban egy teljesen egyszínű, sárga kép is felbukkant. Hogyan kerülnek ezek a képek egymás mellé, és hogyan lesznek egyetlen sorozat részévé, tűnődtem. Ugyanakkor lenyűgözött a szépségük: erős színek, tiszta formavilág, ragyogtak a nagyfelületű, technikailag tökéletes kivitelezésű képek.

Valahol azt olvastam róla később, hogy fotóiból a gyönyör sugárzik – pontosítanám azzal, hogy a fotográfia gyönyöre. Egy olyan képi világgal találjuk szembe magunkat, amit kizárólag a fényképészet eszközeivel lehet létrehozni. És ennek az sem mondd ellent, hogy Shirana saját fotóiból iráni szövőkkel később szőnyegeket készíttet, azaz fotóit a maguk precizitásával és ragyogásával fali szőnyegekké alakíttatja át. Máskor pedig – ugyancsak szakikkal – fotóiból hatalmas faliképeket készíttet, amelyek akár a 3o–4o négyzetmétert is elérik. Ezen a videón látható néhány ilyen munkája, és arányaik is: http://www.youtube.com/watch?v=UMDt-Y4GYcs.

A csendéletei rendkívül egyszerűek, akár tárgyfotóknak is tekinthetjük: monokróm, legtöbbször fekete háttér előtt egy füge, vagy egy szilva, aztán egy, a németalföldi csendéletfestők képeiről ismerős, lábától felakasztott fácán, de előkerül a koponya és a gitár is. Tárgyai és azok utalásai megidézik a mulandóság, törékenység, a vanitatum vanitas témáját. Egyszersmind ezeknek egyik legszembetűnőbb sajátossága a színek dinamikája, párbeszéde, azaz képein valamiféle gyönyörű elmúlás, ragyogó hiábavalóság elevenedik meg.

Az első munkája, amit láttam, egy körülbelül 1x1 méteres fotó volt, amely egyenes felülnézetből egy kiterített szárnyú lepkét ábrázolt fekete háttér előtt. Lehet-e ennél elcsépeltebb fotót készíteni? Shirana munkája valahogy más volt, nem az elcsépeltség dőlt belőle, hanem inkább az a bátorság, hogy valaki egy ilyen témát merészel fényképezni, ráadásul ilyen „egyenesen”, mindenféle „teoretikus” csavartól mentesen. Persze, a látogató szeme rögtön továbbfut és valahogy együtt látja a kiállítás többi darabjával, de a különálló képnek is megvan a maga ereje.

Shirana csendéleteit, tárgyfotóit – nevezzük akárhogy is őket – valami „túlvilági” szépség jellemzi, valami lebegő gyönyörűség. (Újra ez a szó, és milyen jó is, hogy egy kortárs fotóművész munkái kapcsán ez a szó ilyen gyakran előkerül, azazhogy egy kortárs művész munkája lehet ilyen közvetlen, zsigeri.) És bár képei erőteljesen asszociálnak a németalföldi csendéletfestőkre, egyvalamiben radikálisan különbözik tőlük: a tárgyai legtöbb esetben nem vetnek árnyékot, a tárgyakat megvilágító fénynek nincs kijelölt iránya. Nincs természetes fényforrás, minthogy nincs természetes tér sem a csendéleteiben. Képein a fény csak egyszerűen van, erőteljesen és precízen megvilágít mindent. Ettől a természeti törvényektől mentes fénytől kapnak a munkái olyan különleges ragyogást, és lesznek oly „túlvilágiak”.

Shahbazi nemrég egy újabb kiállítással jelentkezett Much like zero címmel, ami a Zürich melletti winterthuri Fotómúzeumban látható (talán nem véletlenül Hilla és Bernd Becher kiállításával párhuzamosan), ezt a nemzetközi szaksajtó is lereagálta. Az eddigi munkái közül csak néhány látható, zömében pedig új alkotásait állítja ki, amelyek már teljesen elszakadnak a tárgyábrázolástól, és tisztán absztrakt formákból építkeznek. Saját megfogalmazása szerint ezekben a munkákban igyekezett a fotográfiát megszabadítani a „reprezentálás terheitől”, és a „jelentések súlyaitól”. Egy korábban elkezdett úton halad tovább: lassan-lassan leépíti a fotográfia legalapvetőbbnek gondolt mozzanatát, a valóságábrázolást. Ezzel pedig, ha úgy tetszik, egy egészen új perspektíva nyílik a fotó számára: tárgya nem a közvetlen, látható világ, hanem a gondolat, a fantázia, avagy az ideák.

Shahbazi azt írja egy helyen a fotográfiáról: „A fotográfia mindig valahol a hitelesség, a konstrukció és a szelekció között lebeg… ez a ingadozás az, ami egyértelművé teszi számomra, hogy a fotográfia egy művészeti médium.”

2011-11-10T02:57:00.001-08:00

Visky Zsolt

Christophorus-kompót

Zs-nek

közösbe tettük mint ékkövet

őriztük mélyen a lüktetést

elfedett belül sok szürke rést

közösbe tettük mint ékkövet

nyár volt s hogy egyszer még tél jöhet

nem tudtuk ültünk a sátorban

télire tettük el hát jól van

magunknak rímeit ritmusát

(mint szél nyaraknak illatát)

tudjuk már keserve elterül

mérge e tudásnak legbelül

ugyanott méreg és lüktetés

nem közös már de még nem nehéz

felemel olykor ha le is húz

ott lüktet még mikor elindulsz

emlékszik rá még az arc a kéz

rügyezik mélyen sok szürke rés

fedje el őket egy új ütem

ha ez már elhalkult kikopott

lehunyom szemem elengedem

lüktessen helyette fény színek kegyelem

Fotó: V. Zs.

2011-10-23T10:25:00.001-07:00

ÉLET ÉS KÖNYVEK KÖZT

Nicolae atya, néhány évvel ezelőtt a Cartea Românească Kiadó megjelentette az Élet és könyvek közt című kötetét. Szeretném, ha ezen a – kétértelmű – területen belül maradva elbeszélgetnénk egy kicsit. Mondja, miként fogja fel az élet és a könyvek, más szóval a kultúra és az élet közti kapcsolatot? Rokonságot vagy ellentétet lát e két jelenség közt?

Nicolae Steinhardt

Természetesen rokonságot. A kultúra és az élet a legkevésbé sem ellenségei egymásnak, köztük nem szakadék van, hanem számos kapcsolódási pont. A kultúra, amikor valódi és nélkülözi az ünnepélyes szólamokat, az élet dicsőítő himnusza. Nem kevésbé bensőséges, eleven, erőteljes, mint maga az élet.

Ioan Pintea

Ön egy olyan nemzedékhez tartozik, amely jelentős mértékben hozzájárult a román kultúra fejlődéséhez, és amely, érzésem szerint, önhöz hasonlóan az életet és a kultúrát szorosan összetartozóként fogta fel.

Úgy van. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy olyan nemzedékhez tartoztam, amely kiváló nevekkel büszkélkedhet: Mircea Eliade, Eugen Ionescu, E.M. Cioran, Constantin Noica, Mircea Vulcănescu, Alexandru Ciorănescu, Anton Dumitriu és sokan mások. Valamennyiük számára – stílusuk, nézeteik és személyiségük minden különbözősége ellenére – a kultúra és az élet között nem létezett szakadás, hanem egyfajta életközösség, amely majdnem az összeolvadásig ment. Egyikük sem képzelte soha, hogy a kultúra felfogható másként, mint az élet egy másik megjelenési formájaként. Vagy, esetleg, olyan perspektívaként, amelyből az élet a maga teljében pezsgő természetes jelenségként szemlélhető, elemezhető és vehető tudomásul. Ez a valódi értelme a „trăirism”[1] elnevezésnek, melyet némelyek a szóban forgó nemzedék jellemzésére használtak, befeketítő jelleget tulajdonítva a kifejezésnek. Ez – szándékos vagy szándéktalan – tévedés, ugyanis a trăirism szó alatt nem értettek és nem is kell mást érteni, mint az élet–kultúra páros felbonthatatlanságának állítását.

Hát az önnél egy kicsivel fiatalabbak közül kihez érezte magát közelebb állónak?

Hadd említsem elsősorban azt a kettőt, akik sajnos túlságosan is korán elhunytak: Sergiu Al-Georgét és Dinu Pillátot. Amint már írtam róla, Sergiu Al-Georgét, ahogyan azt Alexandru Paleologu a Pillanatok az orvostudomány múltjából című többszerzős kötetben publikált visszaemlékező cikkében elmeséli[2], Jilaván ismertem meg. Tündökölt kimagasló kulturáltságával, megalapozott tudásával, bátorságával, melyről szakadatlan tanúságot tett és határtalan jókedvével, melyet szembehelyezett a nyomorúságos körülményekkel. Fütyült rájuk! Derűs tekintetével és veleszületett hősiességével mintha megsemmisítette, szertefoszlatta, porrá zúzta volna őket, valódi mivoltukra csupaszította őket, megmutatva, hogy nem egyebek, mint a hiábavalóság megtestesülései. Sergiu Al-George két lényeges igazságot hagyott ránk örökül. Az első: hogy az erények közt fő helyen áll a bátorság. Bátorság nélkül az összes többi erény leukémiás pusztulásra van ítélve, elcsökevényesedésre, ami csakis vészes és szégyenletes vérszegénységben végződhet. A második: a kultúra, bármennyire kiterjedt és mély legyen is, érvényét veszti, ha nem az élet lelkes és lázas kutatásából fakad. A kultúra nem állhat csupán rideg ismeretekből és műveltségből, hanem – amennyiben nem akar puszta írástudói ténykedés maradni – okvetlenül magára kell vennie az élet valamennyi problémáját, mindenek fölött pedig ama megelevenítő fuvallatot, amely a gondolkodó és átszellemült létezőt jellemzi.

Mivel a létező szót említette, óhatatlanul Constantin Noica filozófiája jut az eszembe. Ő ugyanis részletes és felkavaró elemzését adta nyelvünk sajátos filozófiai alapjainak. És a hangsúlyt egy igen lebilincselő kérdésre, a szavak jelentésének fejlődésére helyezte. Talán meg van nekem engedve, hogy azt mondjam, Noicának a szemantika dramatizálását köszönhetjük. Tudna-e említeni egy példát hasonló szemantikai „drámára”?

Hogyne! Tudok! Az egyre gyakrabban használt és egyre elterjedtebb boldogul igét említeném, amely a román szókészlet egyik legundorítóbb és leggyűlöletesebb szava. Azt mondani valakinek: „boldogulj”, annyit tesz, mint megvesztegetésre, nyerészkedésre, hazugságra, hízelgésre, színlelésre, lopásra szólítani fel. A „boldogulj” tulajdonképpen azt jelenti, tégy, amit tudsz, bármi legyen is, csak üssön ki jól a dolog, vagy keltse azt a látszatot, hogy jól ütött ki. A „boldogulj” a fokozhatatlan agyafúrtság verbális, aktív és kártékony kifejeződése...

Az agyafúrtságról beszélt már az Andrei Romannal folytatott beszélgetésben is, amely a Familia folyóirat 1972/7. számában jelent meg...

Igen. Megvallom, megszállottja vagyok e témának. Érzem, hogyan sürgölődik körülöttünk az agyafúrtság, hasonlóan egy gonosz szellemhez, és miként próbál – szerintem végzetes – kelepcéjébe csalni bennünket. Nekünk, a mi időnkben, volt egy igénk, első látásra talán hasonló a boldogul-hoz: a törekszik ige. Csakhogy a törekszik egészen más jelentéssel bírt és teljesen más értékekhez vezetett. Törekvő volt az az ember, aki fáradozásainak és képességeinek köszönhetően szembeszállt és megbirkózott az élet nehézségeivel, akinek sikerült, keresztültörve magát az akadályokon, eljutnia az élet egyfajta beteljesedéséig. Guizot is azt mondta kortársainak: „gazdagodjatok meg” – mely nem kevésbé visszataszító tanács, mint a „boldoguljatok”. Mindazáltal a történelmi igazság arra kötelez, hogy pontosítsunk: Guizot mondatát megcsonkítva idézték. A teljes mondat így hangzott: „gazdagodjatok meg munka és takarékoskodás által” – ami nagyon messze, csillagászati távolságokra van a hitvány boldoguljatok-tól. Sem a „törekszik”, e régi és tiszteletre méltó ige, sem Guizot mondata nem igazolja tehát a szánalomra méltó „boldoguljatok”-at. De azt veszem észre, hogy belemerülvén a beszélgetésbe elfelejtettem néhány szót ejteni Dinu Pillatról, és egy életrajzi aprósággal szolgálni Sergiu Al-Georgeról, akit talán ön nem ismer.

Dinu Pillatot az abszolút jóság jellemezte, valamiféle nagylelkűség, amilyennel ritkán adatott meg találkoznom. Mindenkinél jobban értett ahhoz, hogy örülni tudjon mások örömének és sikereinek. Jósága és nagylelkűsége azonban sohasem gátolta meg egy műalkotás intelligens és elfogulatlan megítélésében. Tökéletes tárgyilagossággal bírt, még akkor is, amikor – írásban és szóban egyaránt – az apjáról, a költőről beszélt. Elbűvölő jelleme nem akadályozta meg abban, hogy valamennyi kritikai tanulmányában a szigorúságot megfelelő arányban adagolja a megértéssel, engesztelhetetlen, de nem is agresszív szellemben. Ami Sergiu Al-Georgét illeti...

Akinek legutóbbi könyvét, a Kritika első személyben címűt dedikálta...

...jó tudnia – feltéve, ha nem olyasmit mondok, amit már nagyon is jól ismer –, hogy naszódi volt, Vasile Al-George fia és a költő Ion Al-George unokája. Az édesanyja besszarábiai volt. E meglehetősen ritka keverékből fakadt jellemének hatalmas ereje. A keleti kultúra iránti hajlama részben Vasile Al-Georgénak is tulajdonítható, aki elsőként tárta fia elé az indiai kultúra kincseit. Vasile Al-Georgénak, akárcsak egy másik nagy naszódinak, Coşbucnak, nem volt közvetlen, teljes hozzáférése a szanszkrit nyelvhez, de intuíciója, vonzalma és az európai nyelvek buzgó tanulmányozása által sokat megértett egy olyan világszemléletből, amelyet később Sergiu Al-George közvetlenül ismert és élt meg a szanszkrit és a tibeti nyelvvel való kapcsolatban.

Említettem Anton Dumitriu nevét is. Ön azt fogja kérdezni, mit képvisel ő a mi nemzedékünkben. Röviden a következő a válaszom: a logikát és annak valamennyi csapdáját, a logisztikát és valamennyi rejtélyét. A logika Anton Dumitriu számára nem egy száraz és elvont diszciplína, hanem – csoda! – életforma, eleven titkok összessége, kibogozhatatlan paradoxonok gombolyaga, amelyek az emberi tapasztalás legkézzelfoghatóbb és létfontosságú realitásaihoz kapcsolódnak.

A kultúrát az élethez kapcsolta. Nem mondok ellent önnek, de megkérem, fejtse ki világosabban, és esetleg próbálja meg tömören meghatározni a kultúrát.

Ezt akarja? Ezt kapja! Azzal válaszolok, hogy éppen önt fogom idézni, éspedig e két verssort a Választás című verséből: „Elviszlek vad tejet inni / Mondom neked... és kérem, a barlang legyen tiszta. / Fűvel a széleken, / békével a közepén / és a kapu nyitva álljon...” Itt van, szeretett Ioan Pinteám, az ön saját tolla által lejegyezve, a kultúra valamennyi eleme, úgy, ahogyan én gondolom, jobban mondva, ahogy a nemzedékem-béliek majd mindegyike gondolta:

a) a vadság, vagyis az erő, a kíméletlen kutatás, a merészség, hogy a dolgokat a legvalódibb nevükön nevezzük, és szembenézzünk a „vadállatokkal”, melyek a legváltozatosabb nevek vagy legsemlegesebb szavak mögé rejtőznek. A kultúra a vadonba és a sötétségbe tett felfedezőút;

b) a tisztaság, azaz a formális rend, amely nélkül nem létezik művészet és megismerés;

c) a fű és a tej – tudniillik a gyönyörűség, melynek híján a kultúra, bármennyire kifinomult legyen is, méreggé és bürökké változik.

Ez a tőlem való idézés meglep, és kénytelen vagyok beismerni, hogy meg is örvendeztet. Megkérném azonban, fejtse ki – ha teheti, anélkül hogy engem idézne –, miként vélekedik szerző és műalkotás viszonyáról.

A véleményem az, hogy a művész alkotását határozottan el kell választani élete eseményeitől, politikai vonzalmaitól vagy személyes fogyatékosságaitól. Vegyük például Poe esetét, akiről Alexandru Paleologu azt mondta nekem: ha felütsz egy enciklopédiát Poe (Edgar Allan) nevénél, mit találsz írva? Nem azt, hogy a XIX. században élt nagy amerikai iszákos, hanem: az évszázad nagy amerikai költője. Alkotói minőségében nem az alkoholizmus jellemezte Edgar Allan Poe-t, hanem hatalmas költői tehetsége. Az alkoholizmus élete sajnálatos véletlene volt, ám nem ez határozza meg helyét az egyetemes kultúrában, és nem ez igazolja szépségeket teremtő mivoltában. Értsük hát meg jól: a kísértés, hogy összetévesszük az embert és a művet, gyakran haszontalan és félrevezető.

Minthogy életrajzi részletekről esett szó, említett egy mozzanatot Einstein életéből, amellyel kapcsolatban szeretnék magyarázatot kapni. Azt írta a Kritika első személyben című kötetében, hogy Einstein az ön édesapja kollégája volt a zürichi Politechnikai Egyetemen. Tudna még valamit mondani e tekintetben?

Einstein egy évvel fiatalabb volt édesapámnál, apámnak azonban egy olasz volt a szobatársa, aki kitűnően hegedült. Einstein, maga is szenvedélyes hegedűs (élete végéig az maradt), nagyon gyakran eljárt hozzájuk, hogy hegedüljön vagy gyakoroljon Delpianóval, apám olasz kollégájával. Apám tehát jól ismerte Einsteint, akiről azt mesélte, hogy nem nagyon tette tönkre magát a tanulással, viszont igen intelligensnek bizonyult. Delpianót, aki Riminiből származott (ahová apámat minden vakációban meghívták), nekem is alkalmam volt megismerni 1926 táján, amikor elkísértem apámat Olaszországba. A volt egyetemista nagy hírnevű mérnökké vált, aki épp akkor fejezte be a milánói új nagy pályaudvar építését. Emlékszem, hogy rendkívül barátságosan fogadott. Pergő nyelvű volt, mint majd minden olasz, de félt is – nehogy esetleg rajtakapják – durva szavakkal illetni Mussolinit, akit ki nem állhatott, és a fasizmust, melyet afféle nevetséges operettnek tartott.

Nemrég megjelent Gabriel Liiceanunak egy könyve, a Szebenjuharosi napló. Ennek a naplónak a hőse Constantin Noica, a filozófus, aki műveit a Nagyszeben fölött fekvő üdülőtelepen írja. Önt, mint látom, egy másik vidék vonzotta és tartotta fogva, nevezetesen a Lápos-vidék. Egyfajta vonzalmat vélek itt felfedezni a fővárostól meglehetősen messze eső helyek iránt. Tulajdoníthatok-e vajon valamiféle jelentőséget e ténynek, vagy csupán egyszerű egybeesésről van szó?

Nem akarok általános érvényű kijelentéseket tenni, nem vagyok jogosult mások, csupán a magam nevében beszélni. Mindazáltal azt gondolom, hogy egyes értelmiségiek eltávozása Bukarestből bizonyos alkotói időszakokra nem tekinthető pusztán a véletlen művének. E tényt sokkal inkább a napjainkban majdnem minden nagyvárosunkban megjelenő nagyszámú jó minőségű folyóirat és számos vidéki gócpont irodalmi köreinek meglétével hoznám összefüggésbe. Úgy vélem, egy fontos jelenséggel van dolgunk, amelyet megfelelőbb kifejezés híján demetropolizálódásnak neveznék. Vagy megeshet, hogy ez csupán egyfajta kulturális decentralizáció régi kívánalmának a megvalósulása. E jelenséget rokonszenvvel kellene fogadnunk, és bátorítanunk kellene. Magam is ezt teszem, amennyire erőmből és tehetségemből telik, különböző, főleg erdélyi folyóiratokat ostromlok az írásaimmal.

Van még egy életrajzi apróság, amellyel kapcsolatban szeretnék tisztába jönni. Miért mondta, hogy Noica azon próbálkozása, hogy egy filozófiai iskolát alapítson Mogoşoaián, jórészt ön miatt vallott kudarcot?

1964-ben, amikor visszatértem Bukarestbe, Noica abban a megtiszteltetésben részesített, hogy felajánlotta, költözzek hozzá, és támogassam abbéli igyekezetében, hogy egy kis kulturális remeteközpontot hozzon létre. Korábban is próbálkozott ő már ezzel, Andronachénál (ahol egy „elmélkedő hajlékot” választott magának), vagy később Câmpulungon, ahol nem maga választotta meg lakhelyét. ’64 után Mogoşoaia körül kezdtek el járni a gondolatai. Elképzelését megvalósítandó arra kérte Constantin Joja építészt, készítse el egy olténiai toronyház formájú szerény épület tervét. A torony legfelső emeletén lett volna az ő dolgozószobája. Lejjebb nekem is fent lett volna tartva egy lakrész szorgos írói munkára. Noicának sikerült előteremtenie az építkezés elkezdéséhez szükséges anyagi alapokat. Ez az olyannyira csábító terv, amelynek a legnagyobb mértékben hízelegnie kellett volna nekem, megvallom, bennem csupán pillanatnyi lelkesedést ébresztett. Csakhamar elkezdtem hanyagnak, sőt lustának mutatkozni, hiányzott belőlem a kellő lendület. Tulajdonképpen nem hátráltam meg, de nem is szorgalmaztam a dolgot. Végül egyéb nehézségek is felmerültek, és a filozófus (nagy sajnálattal, gondolom) lemondott elképzeléséről, amelynek végeredménye a jelenlegi szebenjuharosi szobácska.

Az 1976-ban megjelent kötetének az Élet és könyvek közt címet adta. Most pedig, lám, éles megkülönböztetést tesz – amelyhez láthatólag igen ragaszkodik – a műalkotás és a szerző életrajza közt. Az imént idézte Paleologu jelentőségteljes észrevételét Poe-val kapcsolatban. Nem ellentmondás ez? Nekem annak tűnik. Hogyan tisztázza magát? Vagy hogy szabadít ki engem a dilemmából?...

Olyan területen járunk, ahol a megoldások nem lehetnek kategorikusak, a kijelentéseket pedig mindannyiszor cum grano salis kell érteni. Nem ismerhetem el, hogy súlyos tévedést követtem volna el, ugyanis az „élet és könyvek közt” szavak által egy közbenső, valahol a középúton elhelyezkedő területet értettem, helyesebben mondva értettem oda (abban a reményben, hogy az olvasó is ért és követ), amely a tulajdonképpeni, nyers élettől a művészetig és a kulturális jelenség legkézzelfoghatóbb formájáig vezet, ama formáig, amelyet könyvnek nevezünk. E mágneses mezőben, melyet nem egyenes vonalak vagy tömör falak határolnak, hanem finom erővonalak (hasonlóan azokhoz, amelyek közt nagyon rövid időre kialakulhat a plazma, az anyag negyedik halmazállapota), e térben megjelenik az a – különös, meglepő, bármely pontos meghatározás alól kibúvó – keverék is, amelyben létrejön az élet–könyv kölcsönhatás és feltör – nem mindig és ugyancsak rövid időre – a pszichofizikai világnak egy másik, rendkívülibbnek tűnő formája, amire az emberek és a kritikusok nem tudtak más elnevezést találni, mint az igencsak homályos és fellengzős „művészi emóció”-t. Következésképp nem mondok ellent magamnak, sokkal inkább bonyolulttá válok. És hogy is ne válnék azzá, amikor e tájakon minden csupa bizonytalanság, ellentmondás, sejtés és tapogatózás? Legyenek irgalmasak a világegyetem ismeretlen erői mindannyiunkhoz!

Nyilvánvaló vonzódást veszek észre önnél a fiatal kortárs szerzők versesköteteinek ismertetése és értelmezése iránt. Vajon tévedek? Ha pedig nem, akkor honnan ered ez?

Egyáltalán nem téved. Nem titkolom a rokonszenvemet majd minden mai fiatal költészete iránt. Ez egy ésszerű vonzalom, és következetes megfontolásokon alapul. Kedvelem ezt a fiatal költészetet, mert összhangban van azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket Sergiu Al-Georgétól tanultam meg szeretni és tisztelni, akiről az imént beszéltem önnek. Ismeri őket: az aggálytalanság, a szabadságszeretet, a szembeszállás az alantassággal és a kicsinyességekkel, amelyek hajlamosak szétzülleszteni a lelkünket, és azzá változtatni bennünket, amit Bergson, olyannyira plasztikusan, így határozott meg: „az elgépiesedett világ”. Az élet, amikor álnok, gonosz és ellenséges, ezt is akarja: zsinóron rángatott bábukká tenni minket, holmi papagájokká, holmi számokká a páváskodás cirkusza és a hiúság vására számára. Természetesen nem mindegyik fiatal költőnél – persze, hogy nem mindegyiknél! – találom meg ezt a forró szeretetet, ezt az ellenállhatatlan vonzalmat, e csaknem fizikai szabadságigényt és e szent undorodást a képmutatástól. Nagyon sokuknál azonban igen! Érzéseiket, az elvont dolgok erejénél fogva, a legmesteribb poétikai modalitásokban fejezik ki, mert a tehetség áldása bőségesen megadatott nekik. Íme, miért jelent számomra örömet, hogy fiatal vagy viszonylag fiatal költőink versesköteteit méltathatom.

Azt javaslom, lépjen ki az elvonatkoztatásból, és nevezzen meg közülük néhányat.

Lépjünk ki, hogyne. Megfogott, kénytelen vagyok találomra idézni, és csupán néhány nevet: Dorin Tudoran, Mircea Dinescu, Mircea Cărtărescu, Ileana Mălăncioiu, Nicolae Ionel, Alexandru Muşina, Mariana Marin, Ion Mureşan, Lidia Stăniloae, Grete Tartler, Ion Bogdan Lefter, Angela Marinescu, Viola Vancea, Ioana Diaconescu, Magdalena Ghica, Ana Blandiana, Dinu Flămând stb., stb. Hadd hivatkozhassam a nagy halott költőkre is: egyikük néhány évvel ezelőtt hunyt el (Daniel Turcea), másikuk a földrengéskor (A. E. Baconsky), megint másikuk most nemrég (Nichita Stănescu), valamint néhány, ma már érett költőre: Geo Bogza...

Egy monográfiát szentelt neki...

...igen, rövidet és vallomásosat... Ştefan Aug. Doinaş, Ioan Alexandru, Sorin Mărculescu, Horia Zilieru, Marin Sorescu, Geo Dumitrescu, Cezar Ivănescu, Leonid Dimov... Istenem, hányukat elfelejtettem, vagy immár nem kötelezhetem önt arra, hogy a felsorolásomat hallgassa... Remélem, megértette, körülbelül milyen vizeken hajózom, és merről szeretem, ha fúj a szél.

Rövid beszélgetésünk, vagy inkább tereferénk befejezéseként itt a Lápos-vidéken, hadd tehessem fel a kötelező kérdést: min dolgozik?

Íme, a tapintatlanság netovábbja! Nem válaszolok erre a kérdésre, nem is mintha tudnék válaszolni, minthogy nem alkotó, hanem kritikus vagyok. Tehát az ügyfél anyagával dolgozom. Csak akkor írok, ha van miről írnom, és csakis abban az esetben, ha képes vagyok őszintén megérteni és megszeretni a könyvet...

Alberto Moravia azt mondta, hogy minden elolvasott könyv többleterőt jelent.

...amit olvasok. Máskülönben azt állítva, hogy kritikus vagyok, nem mondom az igazat: kritikus sem vagyok, csupán egy dilettáns, akinek az irodalmi életünkben való jelenléte vélhetőleg kiváltképp annak tulajdonítható, hogy az életkor csak kis mértékben fosztotta meg írásomat fiatalos hevületétől.

1984. január 15.

Kép: Trixi

[1] A vitalizmus Eliade körében vallott válfaja a trăirism nevet kapta, ami az „a trăi” = „élni” izmusítása.

[2] Egészségügyi Kiadó, 1983, szerk. Dr. G. Brătescu.

2011-10-09T10:49:00.000-07:00

Bartis Noémi

EL-KÉP

Piramis

2011-09-27T01:24:00.000-07:00

k.kabai lóránt

hideg

és van, hogy nem tudok elaludni a saját hangomtól; éjjel

félálom doktornő kérdez, válaszolok, s mikor tudatosul, hogy

pusztán az agyam teszi föl a kérdéseit, nemcsak a doktornő

tűnik el, hanem a dilemmái is („mérgem, mérgem, kedves

férgem, ki a legszebb a vidéken?”) — hagyjam csak a fagyos

szavakat másra.

egész jól elvagyunk

„felejteni tilos” — mondja a hátsó utas. „apád faszát — vágom

rá —, felejteni lehetetlen, holott muszáj.” „anyád picsáját” —

pattan föl, de leültetem: „ha valamit tényleg el akarsz felejteni,

úgyis megjelölöd, nevén nevezed, és ezzel máris helyet adtál

neki az emlékezetedben — úgy tetszik, nem tűnik el semmi

sem, holott felejteni muszáj lenne, különben…” „különben

rábasztál, kis barátom. nem is létezem, még amikor beszélek,

akkor sem — riogat a túl könnyen tovatűnő részleteivel —,

jelenlétem pusztán könnyen múló, bár irgalmatlan illúzió. írd

meg, és el is felejted.”

fogpiszkáló

hazátlan bitangnak még csak kuss sem lehet a neve.

küszöb

és amikor nem tudok elaludni a saját hangomtól, előfordul,

ahogy mint a hústűket, melyeket általában csak

süteményszurkálásra vagy kiszámítottabb, rigorózus esetekben

húsok összetűzésére használnak, akkurátusan a kézfejembe,

majd a körömágyba, végül pedig a köröm alatti puha, lüktető

húsba szúrom, zsibbad a jobbom, hadd érezzem, fájjon

egészen, és aztán tűnjön el, elképzelek, csak úgy, ezt meg azt.

savószín égbolt

mondatkezdő nagybetű, talán az ösztönöm nem látszat csupán,

alany, állítmány, ha az emberek repülni tudnának, egyeztetés,

csipetnyi bővítményezés, már nem is akarnának olvasni,

nyílegyenes grammatika, áttetsző szemantika, az „én” pusztán

egy szintaktikai jelölőeszköz, üres retorikai játék, vessző,

amennyi dukál, pontosvessző, csak ha muszáj, kezelhető nagy

levegő, és végül mondatzáró pont, sőt felkiáltójel; magának-

való-lét. de hátha mégsem úgy volna.

Kép: a szerző rajza